2015. december 6., vasárnap

13. rész: "Szeretlek!"



Órákat töltöttem el a konyhaasztal mellett, ám laptopom helyett ezúttal a repjegy szolgált társaságomként. Fejemet az asztallapra hajtottam és egyre csak az angyalok városának nevét szuggeráltam a mellette szereplő időponttal.
Bizonytalan voltam, hogy mit is kellene tennem. Meghúzni magam, ahogy eddig és a szívem helyett az agyamra hallgatni? Vagy inkább kockáztassak? Végtére is, ha Liam Payne eljön a lakásomra csak azért, hogy fizesse nekem ezt az utat, Harry tényleg komolyan gondolhatta korábbi közeledését. Ez azonban még mindig nem bizonyítja, hogy működne köztünk hosszútávon.
- Hát te? - felkaptam fejem Drew hangjára. Olyannyira gondolataimba merültem, hogy meg se hallottam érkezését. - Baj van? - Megráztam fejem, ám arcom másról árulkodhatott, mert ledobta táskáját a földre és lehuppant mellém. - Ez mi? - kezébe vette a repülőjegyet, mielőtt elhúzhattam volna előle. - Harry?
- Liam – suttogtam. - Eljött békét kötni, majd a kezembe nyomta. Azt mondta Harry nem olyan nőcsábász, mint ahogy a sajtó leírja. Állítólag komolyan gondolja velem.
- De hiszen ez jó, nem? - határozottan bólintottam.
- Ez azonban még nem jelenti azt, hogy működne közöttünk. Tudod, milyen szerencsétlen vagyok a párkapcsolatok terén, ő pedig egy világsztár. Hogy működhetne pont vele? - soroltam érveimet, melyek az utóbbi időben mindennapjaim részévé váltak.
- Talán pont azért, mert tőle nem várnád. - Testvéremre néztem, mire biztatóan elmosolyodott. - Még van időd összepakolni – elém tolta a jegyet, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve kezembe kaptam, majd szobámba indultam csomagolni.

Drew kivitt a reptérre és megvárta, míg becsekkolok. Próbáltam lefoglalni magam azután is, hogy magamra maradtam, így a kapunyitásig üzletről üzletről jártam a Heathrow-n. Tudtam, hogy az ötlet hirtelen és még magam se voltam biztos helyességében, de megígértem bátyámnak, hogy nem hátrálok meg. Miután pedig barátaimmal is tudattam a döntést és hasonlóan támogatóak voltak, kezdtem magam is elhinni, hogy ez a jó döntés. Már csak az a kérdés, Harry tud-e az érkezésemről, na és persze, hogy hogyan fog reagálni.
Lábammal végigdoboltam a hosszú repülőutat, alvásra pedig esélyem se volt folyamatosan kavargó gondolataimnak köszönhetően. Végignéztem két filmet, majd időm nagy részét azzal töltöttem, hogy az ablakra szegezett tekintettel bambultam, míg meg nem említették a hangosbemondóban a közelgő leszállást. Alighogy kikeveredtem a LAX-ról, leintettem egy taxit, majd bediktáltam a címet és bíztam benne, hogy jól emlékszem rá. Alighogy elérhető közelségébe értünk az énekes házának, megkértem a sofőrt, hogy egy kis plusz pénz ellenében tegyen még egy kört a környező utcákon, míg lecsillapítom az idegesség okozta remegésem.
Mikor végül az autó lefékezett a ház előtt, kivánszorogtam és magam mellé kaptam bőröndömet is. Kifizettem a sofőrt, majd miután útjára indult, a kapucsengőhöz léptem. Remegő ujjal nyomtam meg a gombot, majd vártam a válaszra. Majd két percet ácsorogtam ott, de nem érkezett válasz. Ismét megnyomtam a gombot, miközben átkozni kezdtem magam.
Ostoba ötlet volt idejönnöm a lakására. Nyilvánvalóan fogalma sincs az érkezésemről, és szemmel láthatóan itthon sincs. Vagy szimplán csak annyira megutált, hogy nem akar beengedni.
Ismét megnyomtam a gombot, majd megmarkoltam bőröndöm fogóját és azon gondolkodtam, hol tudnék a legközelebb leinteni egy taxit, mikor kitárult előttem a kapu és szembe találtam magam egy meglepett, ugyanakkor gyönyörűen csillogó, zöld szempárral.
- Chloe? - döbbent arca azonnal elárulta, kollégája semmilyen információval nem szolgált érkezésemet illetően. Talán mindez az ördögi tervének része volt.
- Én... én csak... - Vajon mit kellene most mondanom? Éppen csak erre jártam? Hiszen ez nyilvánvalóan nem igaz. Ha ő nem lenne, bizonyosan nem utaztam volna el szeretett városomból egy csevej kedvéért. Ez azonban nem afféle volt, melyet az ember telefonon vitat meg. - Szia – suttogtam végül.
- Szia – Bár arcán még mindig az értetlenség tükröződött, szeme kíváncsian csillogott göndör loknijai takarásában. - Bejössz? - aprót biccentettem, majd némán követtem őt a hodály méretű házba.
Halvány mosoly kúszott arcomra, miután beléptem. Az ismerős illat, melyet a falak árasztanak egyszerűen otthon érzést adtak számomra. Hiába minden légfrissítő és az óriási ablakok, a tulajdonos kellemes, jellegzetes illata beitta magát a falakba.
- Kérsz valamit inni? - pillantott rám a házigazda, miközben a konyhába indult.
- Egy kis víz jól esne – biccentettem, majd lerúgtam lábamról tornacipőmet és az énekes után indultam. Töltött nekem egy pohár vizet, én pedig szinte azonnal megittam az összeset. Kissé segített lehiggadnom, és erre szükségem is volt, hiszen ahogy vártam, Harold rákérdezett hirtelen felbukkanásom okára.
- Minek köszönhetem látogatásod? - hangja kimért volt és úgy láttam, minden erejét beveti, hogy még véletlen se nézzen rám.
- Én... - mélyet sóhajtottam, majd összeszedtem gondolataimat. - Mikor legutóbb itt jártam elég sietve és rémülten távoztam. - felhorkant szavaim hallatán és elmotyogott egy 'Azt mondod?'-ot. Figyelmen kívül hagytam reakcióját és folytattam monológomat. - Sajnálom, hogy megbántottalak, de tudnod kell, hogy a dolog nem ellened irányult. Egyszerűen megrémültem. Az érzés, amely elárasztotta szívemet, miután lefeküdtünk, egyszerűen megrémített. - Kíváncsian kapta rám tekintetét. - Te egy remek srác vagy, Harry, de tudnod kell, hogy én borzalmas vagyok a párkapcsolatokban. Minél inkább próbálom megóvni, valahogy annál csúnyább lesz a vége. Szörnyű vagyok és kiállhatatlan! - szemeimbe könnyek gyűltek és lesütöttem pillantásomat. Nehéz volt erről beszélnem, hiába osztottam már meg korábban barátaimmal. - Te pedig... te ismert vagy. Egy világ rajong érted és a bandatársaidért. Mégis mennyi az esélye, hogy nekünk menne? - kézfejemmel letöröltem kibuggyanó könnyeimet és bár láttam, hogy szólásra nyitja száját, félbeszakítottam, hogy befejezhessem monológomat. - Aztán beállított hozzám Liam, hogy kössünk békét, majd a kezembe nyomott egy repülőjegyet. Először nem is igazán foglalkoztam vele, de aztán azt is megemlítette, mikor ellökte magától Bessiet, csak, hogy ne kelljen beismernie, hogy valójában mit érez iránta, és azt hiszem ez egy kicsit észhez térített. Nem akarok olyan lenni, mint ő. De azt hiszem, legfőképpen nem akarlak elveszíteni – csóváltam meg fejemet. - Azért nem, mert szeretlek – hangom elcsuklott, tekintetem pedig képtelen voltam elszakítani a padlótól. El se akartam hinni, hogy kimondtam az utolsó szót, amely eddig csak gondolataimban keringett.

Harry nem szólt egy szót sem, és ez kezdett megrémíteni. Imádkoztam Istenhez, hogy nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el az ostobaságommal együtt. Végül is mit hittem? Átutazok egy másik kontinensre, majd miután olyan ellenségesen bántam vele beismerem, hogy szeretem és minden problémánk megszűnik? Hiszen ilyen csak a mesékben van!
Két apró lépéssel közelített felém, majd velem szemben állt meg. Mutatóujját állam alá simította, kényszerítve, hogy arcába nézzek.
- Hogy mondtad? - érdes hangja megtörte az eddig minket ölelő csendet.
Könyörgően néztem rá, ő azonban nem tágított. Hallani akarta, ahogy elismétlem.
- Szeretlek – nyögtem fájdalmasan. Arcára apró mosoly kúszott, majd egy szemvillanásnyi idő alatt közelebb hajolt, hogy lágy csókkal jutalmazzon.
- Adj nekünk egy esélyt! Adj NEKEM egy esélyt! - bár elszakadt ajkaimtól, a köztünk lévő távolságot, még mindig csak milliméterekben lehetett mérni. - Nem ígérhetem, hogy örökre együtt leszünk, de azt igen, hogy elnézem azokat a hibákat, amelyek miatt te olyan csúnyán illetted magad és megmutatom neked sajátjaimat is. Hiszen egy párkapcsolat két emberen múlik... - olyan kedves szavakat mondott, hogy egészen elérzékenyültem. Bár tudtam, hogy romantikus típus, be kell vallanom, mégis meglepett, hogy ilyen őszintén és könnyedén tud beszélni ilyen komoly érzésekről. - Csak kérlek, hogy engedd! - Képtelen voltam megszólalni, így inkább csak bólintottam. - Komolyan?
- Igen – suttogtam. Arcán ismét felderült a jól ismert mosoly, mielőtt újból ajkaimra tapadt.

Harry szemszög:

El se akartam hinni, hogy tényleg itt van. Mikor megpillantottam arcát az utcai kamerán, beletelt néhány percbe, mire rájöttem, tényleg nem hallucinálok. Mégis, miután olyan szélsebesen távozott legutóbb és nem kért többet társaságomból, meglehetősen bizonytalan voltam jelenlétét illetően. Éreztem, hogy nem közömbös irántam. Ha csak egyetlen éjszakát akart volna, azt már együttlétünk során is észrevettem volna. De ő nem a One Direction énekeséből akart egy darabot, ahogy a többi lány, hanem belőlem. A hétköznapi énemből. Éppen ezért is rettegtem annyira attól, mit kíván most mondani.
Próbáltam ridegen bánni vele, hogy érezze, nem felejtettem el korábbi sérelmeimet, ám ez őt cseppet se akadályozta meg abban, hogy megeredjen nyelve és olyan sok külön töltött nap után, végre őszintén megossza velem kapcsolatunkat illető érzéseit.
Kíváncsian hallgattam, ahogy szemlesütve kiöntötte nekem a lelkét, és tudtam, nem csak én, de ő is sok mindenen átmehetett az utóbbi napokban, mire útja visszavezette hozzám. Hiszen most nyoma se volt a mindig magabiztos és nagyszájú lánynak. Sokkal inkább egy szégyellős, rémült és ideges változatát ismerhettem meg, és ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy megbocsájtsam neki az elmúlt hetekben mutatott lehetetlen viselkedését. Mikor azonban kimondta, hogy szeret, őszintén mosolyra derültem. Annyit rágódtam azon, vajon, hogyan mutathatnám meg neki, hogy a szándékaim tiszták és kérhetném, hogy vallja be, ő hogyan érez irántam, hogy egyszeriben leírhatatlan volt a megkönnyebbülés. Végre az enyém!

Olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam, megakadályozva, hogy még egyszer elszökhessen kezeim közül. Már több órája, hogy megérkezett, én azonban még mindig képtelen voltam betelni vele. Talán ezért nem is szakítottuk el ajkainkat hosszú percekig egymástól. Végül aztán, az út és a stressz okozta fáradalmak megjelentek rajta, így elnyúltunk a kanapén és ő hamar el is szenderedett karjaim között. Lágyan simogattam haját, miközben néha apró puszit leheltem homlokára. Mikor azonban kezdem kezdett elgémberedni, óvatosan kibújtam mellőle. Kezembe vettem mobilomat és az előszoba felé indultam.
Nem akartam túl messzire menni, hiszen még mindig ott lapult bennem egy kis félelem, miután legutóbb olyan hirtelen maga mögött hagyta lakásomat, ám felébreszteni se kívántam őt. Így inkább csak az ajtófélfának támaszkodva gyönyörködtem benne, miközben bandatársam számát tárcsáztam.
- Szia – szólt bele, alig két csengés után.
- Hello – feleltem halkan. Még mindig bántott, ahogy korábban velünk viselkedett, de be kellett vallanom magamnak, hogy mióta Zayn majdnem kilépett, Liam valóban törekszik visszaszerezni régi énjét. Ha másért nem is, Bessiért mindenképpen. Az pedig, hogy mindeközben hajlandó volt nekem és Chloe-nak segíteni, holott köztudott, hogy nem szívlelik egymást, arra késztetett, hogy társaimhoz hasonlóan én is megbocsájtsak neki. - Nem akarlak zavarni... - szólaltam meg, amint meghallottam a háttérből Bessie hangját.
- Semmi gond, Harry! Mondd nyugodtan! - Liam hangja nyugodt volt és kedves, ez pedig egyszeriben felidézte bennem azt a srácot, akivel még az X-factor táborában találkoztam.
- Csak meg szeretném köszönni – a kanapén szuszogó lányra pillantottam, míg szavaim őszinte hálát sugároztak. Egy életre lekötelezett Liam, amiért elérte, hogy Chloe visszatérjen hozzám.
- Ez a legkevesebb, amivel tartoztam – megcsóváltam fejem, miközben arcomon levakarhatatlan mosoly terült el. A lány, aki pimaszságával úgy elcsavarta a fejem, végre mellettem van, egykori legjobb barátom pedig úgy tűnik, végre megtalálta régi önmagát. - Sikerült tisztáznotok a dolgokat?
- Igen. Azt hiszem, most már nem lesz gond – biztosítottam. Elég sok mindenen mentünk keresztül mind a ketten, hogy eljussunk oda, ahol most vagyunk. - Téged hozott példának – horkantottam fel. - Azt, amit Bessiet illetően mondtál neki.
- Komolyan? - felnevetett a vonal túloldalán, mely engem is kacagásra késztetett. Chloe hirtelen kinyitotta rá szemét, majd felemelte fejét és keresni kezdett tekintetével. - Ezt azért nem hittem volna.
- Én sem – kuncogtam tovább. Chloe arcára mosoly terült, ahogy megpillantott, majd lerúgta magáról a takarót és hozzám lépdelt. - De ugye ez a békekötés akkor végleges? Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznétek magatokat egymás társaságában – kérdeztem kollégámat.
- Nem lesz gond, ígérem. - felelte, én pedig éreztem hangjából, hogy komolyan is gondolja.
- És részedről? - pillantottam az időközben mellém ért gyönyörűségre.
- Nem lesz gond, míg nem bántja Besst – biztosított róla.
- Akkor jó. Hallottad, ugye? - intéztem a kérdést Liamnek.
- Igen – úgy tűnt kedve továbbra is töretlen, ennek pedig kiváltképpen örültem. Végre nem csak ő, de én is mérhetetlenül boldog voltam. - De, ha nem haragszol, most megyek.
- Nem, semmi gond. És tényleg bocsánat, hogy zavartalak!
- Semmiség, Harry. Örülök neki – biztosított róla. - Hamarosan találkozunk. Érezzétek jól magatokat!
- Ti is! - mosolyodtam el.
- Üdvözlöm Bessiet! - kotnyeleskedett bele Chloe, mielőtt megszakítottam volna a vonalat.
- Átadom. Sziasztok! - elköszöntünk, majd zsebembe csúsztattam mobiltelefonomat.
- Jót aludtál? - karomat az álmosan pislogó szépségem dereka köré fontam, majd közelebb rántottam magamhoz.
- Igazából tudnék még... De inkább majd veled – mosolyodott el, miközben alsó ajkába harapott. Tudta, hogy így még vadítóbban néz ki, és ezt ki is használta. Azonban abban is biztos lehetett, hogy hamarosan ismét ágyba kerül, ezúttal azonban nem alvás miatt. 

1 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Nagyon tetszik a blogod! :) Imádom Chloét, imádom Harryt,imádom őket együtt :D Olyan szépen és válsztékosan fogalmazol :) Ez nagyon jó rész lett :D tetszik, hogy írtál Harry szemszögéből is :) Alig várom a következő részt! :)
    E.H. :)

    VálaszTörlés