Azt hiszem megbocsájthatatlan minősül a kimaradásom. A legrosszabb pedig, hogy nem tudnék rá egy értelmes magyarázatot sem adni. Az igazság az, hogy az utóbbi időben annyi minden zajlik körülöttem, hogy nem sikerül lépést tartanom magammal és valahogy mindig az írás húzza a rövidebbet, amit nagyon sajnálok, hiszen nagyon fontos nekem, és titeket se szeretnélek cserben hagyni. A lényeg, a lényeg, hogy most itt vagyok és a továbbiakban megpróbálom előre megírni a részeket, hogy ne legyen késlekedés, legalábbis ne ennyire drasztikus. Jó olvasást kívánok, és mégegyszer sajnálom!
.xx
C.
A napok gyorsan peregtek
körülöttünk és az Ausztráliából érkező hírek nem mindig derítettek éppen jó
kedvre. Aggódtam a legjobb barátnőmért, miután megtudtam, Liam kedvesből
visszaváltott régi, úgy tűnik, már-már valódi énjére. Képtelenségnek bizonyult
megfejteni az énekes viselkedését, legalább annyira, mint göndör-fürtös
kollégájáét. Harryvel ugyanis, bár nem beszéltem a legutóbbi incidens óta,
egyre inkább éreztem, hogy történt vele valami. Mindaz, amit megosztott a
világhálón, stílusában valahogy megváltozott. Nem volt olyan Harry Styles-os,
mint máskor szokott. Ahhoz azonban túl büszke voltam, hogy elássam a
csatabárdot és konkrétan rákérdezzek, mi bántja. Egyébként sem vagyunk barátok…
- Hahó - Josh kezdett el
salimpálni arcom előtt, ezzel elosztva merengésemet. Legalább tíz percre kizártam
a külvilágot és csakis gondolataimra koncentráltam, ez pedig drága barátaimnak
nemm tetszett.
- Igen? – ráztam meg fejem,
és kaptam felé tekintetemet.
- Azt kérdeztem, mi újság a
munkával. Hol jár az agyad? – megforgattam szemeimet, majd farmerzsebembe csúsztattam
mobiltelefonomat.
- Minden rendben, ahogy
eddig – bólintottam. – Nálatok? – követte korábbi mozdulatomat, majd kávéjába
kortyolt. Néha előfordult, hogy kiszakadtunk lakásaink falai közül és beültünk
valahová, elfogyasztani egy pizzát, vagy egyszerűen csak inni egy finom
feketét.
- Minden oké,
természetesen. Egyre inkább kezd fellendülni a biznisz. – Mosolyra húztam
ajkaimat, ám hiába minden figyelmem, különböző gondolatok százai cikáztak
elmémben, meggátolva teljes koncentrációmat.
- Örülök neki – Kiürítette
csészéjét, majd a kis tányérra helyezte. Hozzáhasonlóan próbáltam cselekedni,
ám a mosdóból szélviharként megérkező Alex, kiverte kezemből a porcelánt, mely
szerencsés véletlen folyamán, mindössze az asztallapig zuhant.
- Mi ez a nagy rohanás? –
ráncoltam össze szemöldökömet, miközben rápillantottam.
- Nézzétek meg a
telefonotokat! – alighogy kiadta az utasítást, Josh bekapcsolta az internetet
és értesítéseit vette szemügyre. Amint megláttam, hogy ujja megáll a telefon
képernyőjén, saját készülékemért nyúltam. Várt egy üzenet Bessietől. Gyorsan
végigpillantottam a sorokon, majd eltátottam a számat.
A jelek szerint egy napunk van,
hogy mindent félretéve, Ausztráliába utazzunk, legjobb barátunk után. Az ikrek
szeme felcsillant, és összepacsiztak a levegőben, én azonban képtelen voltam
bármilyen épeszű reakció felmutatására.
- Kész vagy? – Drew lépett
be szobám ajtaján, alig pár órával az üzenet érkezése után, üres bőröndöm
mellett gubbasztottam az ágyon és egyre csak azon járt az agyam, miként kellene
döntenem. Természetesen vonzott a számos turisztikai attrakció, melyekkel
Ausztrália rendelkezik, nem is beszélve Bessie-ről, ám nem tudtam csak úgy
fittyet hányni a tényre, hogy nem csak egy, de rögtön két idegesítő popsztárt
is el kell majd viselnem. És akkor még nem is tudom, milyen lehet a maradék
három…
- Nem. Nem tudom. – elhúzta
száját, majd lehuppant mellém és segített összehajtogatni néhány ruhát. – Nem
vagyok benne biztos, hogy akarok menni.
- Már, hogyne akarnál. A
munkád megvár, te pedig legalább feltöltődsz a legjobb barátaiddal. Ölni tudnék,
hogy Hayley és én kapjunk egy ilyen lehetőséget, teljesen ingyen. – bátyám
monológját egy egyszerű, Csak ne engem.
Válasszal nyugtáztam, mire labdává gyűrte farmer sortomat és hozzám vágta.
Mindketten felkacagtunk, majd fejemet vállára hajtva pakoltam be kimaradt
ruháimat a bőröndbe.
Később még az irataimat is
elraktam, majd másnap reggel nesszeszeremmel és fogkefémmel zártam a sort. Bár
nem aludtam túl jól az este, egy valamiben biztos voltam: Bessie nem véletlen akarja,
hogy menjünk. Szüksége van a támogatásra. Én pedig semmit nem tennék
szívesebben, minthogy megvédjem a számomra legfontosabb személyeket.
Drew vitt ki a Heathrow reptérre,
ahol egy rövid búcsúzkodás után, iker barátaimmal karöltve indultunk az ellenőrzés
felé. Nem mondom, hogy szeretem a reptereket, vagy magát a repülést, de tény,
hogy nem panaszkodhattam az utazás körülményeire. Az út feléig a srácokkal
szórakoztam, majd Alex vállára hajtottam fejem és álomba szenderültem. A
következő, amire emlékszem, hogy a mikrofon által eltorzított női hang arra
kér, kössük be öveinket a leszálláshoz.
Eltartott egy ideig, míg
átverekedtük magunkat a reptéren, így szinte felüdülésként hatott, mikor végre
kiléphettem a szabadba. Bezárult mögöttünk a hatalmas plexiajtó, majd
tekintetünkkel bármilyen ismerős arcot próbáltunk megtalálni a tömegben. Bessie
legutóbbi üzenetében azt írta, itt fognak minket várni, most azonban egyetlen
arc vonásai se tűntek ismerősnek.
- Chloe! – felkaptam fejem
Josh hangjára. Egy, a reptér oldalánál parkoló, sötétített üvegű autó felé
intett, mely mellett egy nevetséges egyenruhába öltöztetett sofőr, neveinkkel
ellátott táblát tartott kezei között.
Ismét megragadtam bőröndöm
fogóját, majd követtem barátaimat. A férfi készségesen mutatkozott be nekünk,
majd bepakolta poggyászainkat, és útnak is indultunk a szálloda felé.
Nem bántam, hogy Josh került
középre, hiszen így lehetőségem nyílt az ablakból is megszemlélni a város
szépségét. Az ikrek is hasonlóan tehettek, ugyanis megállás nélkül hallottam a
fényképező ismerős hangját, és annyira még Alex sem lehet egoista, hogy ilyen
körülmények között a tárhelyet önmagára pazarolja.
- Hát, meg tudnám szokni,
ha itt kellene laknom… - dőlt Josh a vállamnak egyszeriben. Elgondolkodtam
szavain, majd tiltakozóan megcsóváltam fejemet. Rengeteg kifogásom van az
ország ellen. Persze, tökéletes nyaralási célpont, de nem az a hely, amiért
elhagynám Angliát. Sőt, azt hiszem olyan hely nem is igazán létezik, melyért
feladnám a mi kis esős, de annál érdekesebb hazánkat.
- Túl meleg van…
- Az a jó! Ez rengeteg
bikinis csajt jelent! – megforgattam szemeimet Alex gyermeteg ujjongása láttán.
Képtelen felnőni. És bár igaza van, hogy a lengeöltözetű nők és férfiak nem
feltétlenül szolgálnak visszataszításként, a szokatlan páratartalom továbbra is
azt éreztette velem, hogy nem éri meg.
- Előbb kérdezd meg, hogy
fogadhatsz-e vendégeket – pillantottam cimborámra. Mégse hagyhattam csak úgy
szó nélkül korábbi megjegyzését. Rajta volt a sor, hogy megforgassa szemeit.
- Nos, miután én vagyok itt
az egyetlen szingli, ennyi jár nekem – elégedetten csapott mellkasára, mintha
legalábbis királyi címmel lenne felruházva.
- Azt hiszem, ezt újra át
kellene matekoznod. Tudtommal én és Bessie is azok vagyunk – emlékeztettem
hibájára.
- Bessie jelenleg Liammel
van… - nem tette hozzá, hogy csak színészileg, hiszen nem tudhattuk, mit tud az
egészről a sofőr. – Neked pedig itt lesz a Henry fiú…
- Harry! – szólaltunk fel
egyszerre Josh-al.
- Nem igazán vagyok rá
kíváncsi – tettem hozzá. – Bizonyára talált már magának egy modellt, akit
kedvére az ágyába cipelhet – nemtörődöm módon megrántottam vállamat, holott már
a puszta gondolattól is elfogott a hányinger. Se Haroldra nem akartam gondolni,
se különféle modellekre. A kettőre együtt pedig végképp nem.
- Mint te Edet? – szúrós tekintettel
pillantottam rá. Övön aluli ütésnek számított előhozakodni ezzel a dologgal.
Főként, mivel jól tudja, Ed azóta mindennap ír nekem a megkezdett éjszaka
befejezésének reményében. Mivel Drew barátja, válaszra méltatom, az azonban
tény, hogy józanon sokkal kevésbé tetszik a pár órás románc gondolata.
- Fogd be, Carter! –
sziszegtem, majd hátradőltem és a továbbiakban némán szemléltem a tájat. Legbelül
még mindig marcangoltam magam, amiért beleegyeztem az ideutazásba, félretéve a
munkám és minden mást, ám Bessie megérte. Másrészt meg, a munkából így is ki
tudom venni a részem, és legalább elkerülhetek egy újabb esetleges kínos
találkozót.
Kellett pár perc, hogy
felfogjuk a tényt, hogy abban a csodálatos szállodában fogunk megszállni, mely
előtt leparkolt a sofőr. Állam valószínűleg még akkor is tátva volt, mikor
beléptünk az épület halljába.
- Srácok! – legjobb barátnőm
hangja csendült fel a recepció irányából, majd felénk lépdelt és szorosan a
karjaiba zárt, majd hasonlóan tett a fiúkkal is. – Úgy örülök, hogy itt
vagytok!
- Ennyire nehéz a sztárok
élete? – Bessie belebokszolt Alex vállába válaszul kérdésére. Felnevettünk,
mire egy fekete ruhába öltözött férfi lépett mellénk. Ő volt Paul, a banda
menedzsere, egyben barátnőm jelenlegi főnöke.
- Minden rendben volt az
utazás alatt? – kérdezte, miután mindhármunkkal kezet fogott és a liftbe terelt
minket.
- Igen, köszönjük. Nagyon
örülünk, hogy itt lehetünk – felelte Josh, én pedig helyeslően bólogattam
szavai alátámasztásaként.
Megtettünk néhány emeletet a
felvonóval, mire végre elértük a kívánt célt. A férfi egy ajtó felé terelt
minket, majd miután kinyílt az ajtó, megláthattuk a hatalmas lakosztályt, melyben
öt kíváncsi szempár szegezte ránk tekintetét. Az egész banda egyfajta
fogadóbizottságként foglalt helyet a kanapén, leszámítva persze Liamet, ki a
fotelben, kicsit túlságosan is laza terpeszbe vágta magát.
- Szeretném nektek
bemutatni azokat, akiknek köszönhetően mind itt lehetünk – kíváncsian felhúztam
szemöldökömet. Ezt most komolyan gondolta? Elhiszem, hogy a srácok képviselete
a feladata, de azért nem kellene az egekig magasztalni őket. Főleg nem
előttünk.
- Sziasztok! – pattant fel
a fekete hajú, kivarrt karú srác eddig elfoglalt helyéről. – Zayn Malik – kezet
ráztunk vele, miközben elsoroltuk neveinket. Alighogy elengedte kezemet máris
egyik barna hajú cimborája lépett a helyére. Louis sokkal közvetlenebb volt
barátjánál. Közel húzott magához egy ölelésre, mintha legalább ezer éve ismerne.
Őt követte Niall, majd felbukkant Liam is. Bevallom, meglepően normális volt.
Ha nem hallottam volna Bessietől azt a sok durvaságot, még azt hinném normális.
Bár azért nem hagytam annyiban a dolgot, és nem csak egy gyilkos pillantással,
de egy kis kézszorítással is megjutalmaztam.
- Szia, Harry vagyok. De
egyeseknek csak, A-Pökhendi-Majom – felkaptam fejem az ismerős hang hallatán,
mire a göndörfürtös énekes kinyújtott karjával találtam szembe magam. Szavai
apró mosolyt csaltak arcomra, melyet megpróbáltam minden erőmmel palástolni.
Még mindig haragudtam rá, és ez nem olyan dolog volt, amit csak úgy
elfeledhetek jelenlétének hatására.
- Chloe – ráztam meg kezét.
– És meg kell mondjam, igen találó neved van. Biztos egy remek személyiség
ruházhatott fel ilyesfajta jelzőkkel.
- Nos, ezzel vitába tudnék
szállni – elvigyorodott, szemeiben pedig csillogott a pajkosság. Úgy láttam
örül, hogy ismét szócsatába keveredhet velem. Ugyanakkor, mintha ő is próbálta
volna elrejteni jókedvét.
- Még én is –
meglendítettem lábamat, majd finoman bokán rúgtam beszélgetésünkbe
kotnyeleskedő barátomat. – Aúú! Szadista – széles vigyorral az arcomon
figyeltem tetetett jajgatását. Előző beszólása után igazán megérdemelte, nem is
beszélve arról, hogy pont Haroldot támogatta ezzel.
- Mint láthatod, Harold, a
személyiségem egyszerűen elbűvölő – sarkon fordultam, majd Bessie mellé léptem.
Halkan kuncogott, ám kérdő pillantásom láttán, inkább a szoba másik felére
emelte tekintetét. Célpontja persze nem más volt, mint álbarátja. Tudtam, hogy
tetszik neki és nem is hibáztattam érte, hiszen a maga módján, egészen jóképű
volt az őzike szemű dalospacsirta, mégis barátnőmmel ellentétben, képtelen
voltam elsiklani a tény felett, hogy egy barom. A szó legszorosabb értelmében.