8. rész: Ausztrália

Sziasztok!

Azt hiszem megbocsájthatatlan minősül a kimaradásom. A legrosszabb pedig, hogy nem tudnék rá egy értelmes magyarázatot sem adni. Az igazság az, hogy az utóbbi időben annyi minden zajlik körülöttem, hogy nem sikerül lépést tartanom magammal és valahogy mindig az írás húzza a rövidebbet, amit nagyon sajnálok, hiszen nagyon fontos nekem, és titeket se szeretnélek cserben hagyni. A lényeg, a lényeg, hogy most itt vagyok és a továbbiakban megpróbálom előre megírni a részeket, hogy ne legyen késlekedés, legalábbis ne ennyire drasztikus. Jó olvasást kívánok, és mégegyszer sajnálom!

.xx

C.

A napok gyorsan peregtek körülöttünk és az Ausztráliából érkező hírek nem mindig derítettek éppen jó kedvre. Aggódtam a legjobb barátnőmért, miután megtudtam, Liam kedvesből visszaváltott régi, úgy tűnik, már-már valódi énjére. Képtelenségnek bizonyult megfejteni az énekes viselkedését, legalább annyira, mint göndör-fürtös kollégájáét. Harryvel ugyanis, bár nem beszéltem a legutóbbi incidens óta, egyre inkább éreztem, hogy történt vele valami. Mindaz, amit megosztott a világhálón, stílusában valahogy megváltozott. Nem volt olyan Harry Styles-os, mint máskor szokott. Ahhoz azonban túl büszke voltam, hogy elássam a csatabárdot és konkrétan rákérdezzek, mi bántja. Egyébként sem vagyunk barátok…

- Hahó - Josh kezdett el salimpálni arcom előtt, ezzel elosztva merengésemet. Legalább tíz percre kizártam a külvilágot és csakis gondolataimra koncentráltam, ez pedig drága barátaimnak nemm tetszett.

- Igen? – ráztam meg fejem, és kaptam felé tekintetemet.

- Azt kérdeztem, mi újság a munkával. Hol jár az agyad? – megforgattam szemeimet, majd farmerzsebembe csúsztattam mobiltelefonomat.

- Minden rendben, ahogy eddig – bólintottam. – Nálatok? – követte korábbi mozdulatomat, majd kávéjába kortyolt. Néha előfordult, hogy kiszakadtunk lakásaink falai közül és beültünk valahová, elfogyasztani egy pizzát, vagy egyszerűen csak inni egy finom feketét.

- Minden oké, természetesen. Egyre inkább kezd fellendülni a biznisz. – Mosolyra húztam ajkaimat, ám hiába minden figyelmem, különböző gondolatok százai cikáztak elmémben, meggátolva teljes koncentrációmat.

- Örülök neki – Kiürítette csészéjét, majd a kis tányérra helyezte. Hozzáhasonlóan próbáltam cselekedni, ám a mosdóból szélviharként megérkező Alex, kiverte kezemből a porcelánt, mely szerencsés véletlen folyamán, mindössze az asztallapig zuhant.

- Mi ez a nagy rohanás? – ráncoltam össze szemöldökömet, miközben rápillantottam.

- Nézzétek meg a telefonotokat! – alighogy kiadta az utasítást, Josh bekapcsolta az internetet és értesítéseit vette szemügyre. Amint megláttam, hogy ujja megáll a telefon képernyőjén, saját készülékemért nyúltam. Várt egy üzenet Bessietől. Gyorsan végigpillantottam a sorokon, majd eltátottam a számat.

A jelek szerint egy napunk van, hogy mindent félretéve, Ausztráliába utazzunk, legjobb barátunk után. Az ikrek szeme felcsillant, és összepacsiztak a levegőben, én azonban képtelen voltam bármilyen épeszű reakció felmutatására.

- Kész vagy? – Drew lépett be szobám ajtaján, alig pár órával az üzenet érkezése után, üres bőröndöm mellett gubbasztottam az ágyon és egyre csak azon járt az agyam, miként kellene döntenem. Természetesen vonzott a számos turisztikai attrakció, melyekkel Ausztrália rendelkezik, nem is beszélve Bessie-ről, ám nem tudtam csak úgy fittyet hányni a tényre, hogy nem csak egy, de rögtön két idegesítő popsztárt is el kell majd viselnem. És akkor még nem is tudom, milyen lehet a maradék három…

- Nem. Nem tudom. – elhúzta száját, majd lehuppant mellém és segített összehajtogatni néhány ruhát. – Nem vagyok benne biztos, hogy akarok menni.

- Már, hogyne akarnál. A munkád megvár, te pedig legalább feltöltődsz a legjobb barátaiddal. Ölni tudnék, hogy Hayley és én kapjunk egy ilyen lehetőséget, teljesen ingyen. – bátyám monológját egy egyszerű, Csak ne engem. Válasszal nyugtáztam, mire labdává gyűrte farmer sortomat és hozzám vágta. Mindketten felkacagtunk, majd fejemet vállára hajtva pakoltam be kimaradt ruháimat a bőröndbe.

Később még az irataimat is elraktam, majd másnap reggel nesszeszeremmel és fogkefémmel zártam a sort. Bár nem aludtam túl jól az este, egy valamiben biztos voltam: Bessie nem véletlen akarja, hogy menjünk. Szüksége van a támogatásra. Én pedig semmit nem tennék szívesebben, minthogy megvédjem a számomra legfontosabb személyeket.

Drew vitt ki a Heathrow reptérre, ahol egy rövid búcsúzkodás után, iker barátaimmal karöltve indultunk az ellenőrzés felé. Nem mondom, hogy szeretem a reptereket, vagy magát a repülést, de tény, hogy nem panaszkodhattam az utazás körülményeire. Az út feléig a srácokkal szórakoztam, majd Alex vállára hajtottam fejem és álomba szenderültem. A következő, amire emlékszem, hogy a mikrofon által eltorzított női hang arra kér, kössük be öveinket a leszálláshoz.

Eltartott egy ideig, míg átverekedtük magunkat a reptéren, így szinte felüdülésként hatott, mikor végre kiléphettem a szabadba. Bezárult mögöttünk a hatalmas plexiajtó, majd tekintetünkkel bármilyen ismerős arcot próbáltunk megtalálni a tömegben. Bessie legutóbbi üzenetében azt írta, itt fognak minket várni, most azonban egyetlen arc vonásai se tűntek ismerősnek.

- Chloe! – felkaptam fejem Josh hangjára. Egy, a reptér oldalánál parkoló, sötétített üvegű autó felé intett, mely mellett egy nevetséges egyenruhába öltöztetett sofőr, neveinkkel ellátott táblát tartott kezei között.

Ismét megragadtam bőröndöm fogóját, majd követtem barátaimat. A férfi készségesen mutatkozott be nekünk, majd bepakolta poggyászainkat, és útnak is indultunk a szálloda felé.

Nem bántam, hogy Josh került középre, hiszen így lehetőségem nyílt az ablakból is megszemlélni a város szépségét. Az ikrek is hasonlóan tehettek, ugyanis megállás nélkül hallottam a fényképező ismerős hangját, és annyira még Alex sem lehet egoista, hogy ilyen körülmények között a tárhelyet önmagára pazarolja.

- Hát, meg tudnám szokni, ha itt kellene laknom… - dőlt Josh a vállamnak egyszeriben. Elgondolkodtam szavain, majd tiltakozóan megcsóváltam fejemet. Rengeteg kifogásom van az ország ellen. Persze, tökéletes nyaralási célpont, de nem az a hely, amiért elhagynám Angliát. Sőt, azt hiszem olyan hely nem is igazán létezik, melyért feladnám a mi kis esős, de annál érdekesebb hazánkat.

- Túl meleg van…

- Az a jó! Ez rengeteg bikinis csajt jelent! – megforgattam szemeimet Alex gyermeteg ujjongása láttán. Képtelen felnőni. És bár igaza van, hogy a lengeöltözetű nők és férfiak nem feltétlenül szolgálnak visszataszításként, a szokatlan páratartalom továbbra is azt éreztette velem, hogy nem éri meg.

- Előbb kérdezd meg, hogy fogadhatsz-e vendégeket – pillantottam cimborámra. Mégse hagyhattam csak úgy szó nélkül korábbi megjegyzését. Rajta volt a sor, hogy megforgassa szemeit.

- Nos, miután én vagyok itt az egyetlen szingli, ennyi jár nekem – elégedetten csapott mellkasára, mintha legalábbis királyi címmel lenne felruházva.

- Azt hiszem, ezt újra át kellene matekoznod. Tudtommal én és Bessie is azok vagyunk – emlékeztettem hibájára.

- Bessie jelenleg Liammel van… - nem tette hozzá, hogy csak színészileg, hiszen nem tudhattuk, mit tud az egészről a sofőr. – Neked pedig itt lesz a Henry fiú…

- Harry! – szólaltunk fel egyszerre Josh-al.

- Nem igazán vagyok rá kíváncsi – tettem hozzá. – Bizonyára talált már magának egy modellt, akit kedvére az ágyába cipelhet – nemtörődöm módon megrántottam vállamat, holott már a puszta gondolattól is elfogott a hányinger. Se Haroldra nem akartam gondolni, se különféle modellekre. A kettőre együtt pedig végképp nem.

- Mint te Edet? – szúrós tekintettel pillantottam rá. Övön aluli ütésnek számított előhozakodni ezzel a dologgal. Főként, mivel jól tudja, Ed azóta mindennap ír nekem a megkezdett éjszaka befejezésének reményében. Mivel Drew barátja, válaszra méltatom, az azonban tény, hogy józanon sokkal kevésbé tetszik a pár órás románc gondolata.

- Fogd be, Carter! – sziszegtem, majd hátradőltem és a továbbiakban némán szemléltem a tájat. Legbelül még mindig marcangoltam magam, amiért beleegyeztem az ideutazásba, félretéve a munkám és minden mást, ám Bessie megérte. Másrészt meg, a munkából így is ki tudom venni a részem, és legalább elkerülhetek egy újabb esetleges kínos találkozót.

Kellett pár perc, hogy felfogjuk a tényt, hogy abban a csodálatos szállodában fogunk megszállni, mely előtt leparkolt a sofőr. Állam valószínűleg még akkor is tátva volt, mikor beléptünk az épület halljába.

- Srácok! – legjobb barátnőm hangja csendült fel a recepció irányából, majd felénk lépdelt és szorosan a karjaiba zárt, majd hasonlóan tett a fiúkkal is. – Úgy örülök, hogy itt vagytok!

- Ennyire nehéz a sztárok élete? – Bessie belebokszolt Alex vállába válaszul kérdésére. Felnevettünk, mire egy fekete ruhába öltözött férfi lépett mellénk. Ő volt Paul, a banda menedzsere, egyben barátnőm jelenlegi főnöke.

- Minden rendben volt az utazás alatt? – kérdezte, miután mindhármunkkal kezet fogott és a liftbe terelt minket.

- Igen, köszönjük. Nagyon örülünk, hogy itt lehetünk – felelte Josh, én pedig helyeslően bólogattam szavai alátámasztásaként.

Megtettünk néhány emeletet a felvonóval, mire végre elértük a kívánt célt. A férfi egy ajtó felé terelt minket, majd miután kinyílt az ajtó, megláthattuk a hatalmas lakosztályt, melyben öt kíváncsi szempár szegezte ránk tekintetét. Az egész banda egyfajta fogadóbizottságként foglalt helyet a kanapén, leszámítva persze Liamet, ki a fotelben, kicsit túlságosan is laza terpeszbe vágta magát.

- Szeretném nektek bemutatni azokat, akiknek köszönhetően mind itt lehetünk – kíváncsian felhúztam szemöldökömet. Ezt most komolyan gondolta? Elhiszem, hogy a srácok képviselete a feladata, de azért nem kellene az egekig magasztalni őket. Főleg nem előttünk.

- Sziasztok! – pattant fel a fekete hajú, kivarrt karú srác eddig elfoglalt helyéről. – Zayn Malik – kezet ráztunk vele, miközben elsoroltuk neveinket. Alighogy elengedte kezemet máris egyik barna hajú cimborája lépett a helyére. Louis sokkal közvetlenebb volt barátjánál. Közel húzott magához egy ölelésre, mintha legalább ezer éve ismerne. Őt követte Niall, majd felbukkant Liam is. Bevallom, meglepően normális volt. Ha nem hallottam volna Bessietől azt a sok durvaságot, még azt hinném normális. Bár azért nem hagytam annyiban a dolgot, és nem csak egy gyilkos pillantással, de egy kis kézszorítással is megjutalmaztam.

- Szia, Harry vagyok. De egyeseknek csak, A-Pökhendi-Majom – felkaptam fejem az ismerős hang hallatán, mire a göndörfürtös énekes kinyújtott karjával találtam szembe magam. Szavai apró mosolyt csaltak arcomra, melyet megpróbáltam minden erőmmel palástolni. Még mindig haragudtam rá, és ez nem olyan dolog volt, amit csak úgy elfeledhetek jelenlétének hatására.

- Chloe – ráztam meg kezét. – És meg kell mondjam, igen találó neved van. Biztos egy remek személyiség ruházhatott fel ilyesfajta jelzőkkel.

- Nos, ezzel vitába tudnék szállni – elvigyorodott, szemeiben pedig csillogott a pajkosság. Úgy láttam örül, hogy ismét szócsatába keveredhet velem. Ugyanakkor, mintha ő is próbálta volna elrejteni jókedvét.

- Még én is – meglendítettem lábamat, majd finoman bokán rúgtam beszélgetésünkbe kotnyeleskedő barátomat. – Aúú! Szadista – széles vigyorral az arcomon figyeltem tetetett jajgatását. Előző beszólása után igazán megérdemelte, nem is beszélve arról, hogy pont Haroldot támogatta ezzel.

- Mint láthatod, Harold, a személyiségem egyszerűen elbűvölő – sarkon fordultam, majd Bessie mellé léptem. Halkan kuncogott, ám kérdő pillantásom láttán, inkább a szoba másik felére emelte tekintetét. Célpontja persze nem más volt, mint álbarátja. Tudtam, hogy tetszik neki és nem is hibáztattam érte, hiszen a maga módján, egészen jóképű volt az őzike szemű dalospacsirta, mégis barátnőmmel ellentétben, képtelen voltam elsiklani a tény felett, hogy egy barom. A szó legszorosabb értelmében.