5. rész: Virtuális támadás

Sziasztok!

sajnálom, hogy  ismét hétfőre sikerült megérkeznem, de mindig van valami, ami közbejön. Most azonban itt vagyok! :) Köszönömaz  előző részekhez a pipákat, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. :)

.xx

C.

- El fogod mondani Paulnak? – összébb húztam magam az ülésen. A szerződés szerint pénzbírságra is kötelezhetik Bessiet, ha megszegi a leírtakat. Márpedig ő megtette.

- Nem – megállt az egyik piros lámpánál, majd törzsével felém fordult. – Ne idegeskedj ezen! – hangja lágy volt, szinte már simogató.  Egy pillanatra belefeledkeztem kedves hangtónusába, és közel jártam, hogy felírjak egy újabb jó pontot a számlájára, ő azonban nem engedte, hogy elfelejtsem, milyen pökhendi is valójában. – Na, nem mintha nem állna jól, mikor bosszankodsz.

-  Gondolom, most azt várod, hogy elaléljak a kedves szavak hallatán… - forgattam meg szemeimet.

- Nos, egy köszönöm jól esne – biccentett elégedett mosollyal az arcán, majd jobbra fordult az autóval.

- Azt várhatod… - mordultam fel, majd tekintetem az ablakra szegeztem. Sikerült kiharcolnom ezzel néhány perc csendet közöttünk.

- Hol lakik Bessie?

- Ha meg akarod keresni, hogy lecseszhesd, amiért nem titkolózik a legjobb barátnője előtt, tuti, hogy… - eszembe ötlött számos módja, hogyan kínozhatnám meg, ha keresztbe tesz Bessienek, arra azonban nem adott lehetőséget, hogy mindezt vele is megosszam. Egyszerűen csak belém fojtotta a szavakat.

- Oda készülsz, nem? Gondoltam egyszerűbb, ha odaviszlek… - rajta volt a sor, hogy megforgassa szemeit, míg én csak eltátottam a számat. Kezdtem úgy érezni, hogy egy hullámvasúton ülök vele. Az egyik percben legszívesebben kitépkedném fejéről a göndör tincseket, míg a következőben meglepődöm kedvességén.

- De – feleltem, mire kíváncsian pillantott felém. Amint rájöttem, hogy a címet szeretné hallani, felsóhajtottam és lediktáltam neki. Alig két perc múlva már a másik irányba robogtunk.

Próbáltam a továbbiakban csendben maradni, ám önelégült mosolyt formáló ajkai, mintha arra születtek volna, hogy az őrületbe kergessenek. Hiába fordítottam el róla tekintetemet, már a jelenléte is frusztrált. – Megmondanád, minek örülsz ennyire?

- Jó kedvem van… - rántotta meg vállát széles vigyorral az arcán. Ismét a jól bevált szemforgatós módszerhez folyamodtam. – Nem mindennap furikázhatok haza megmentésre szoruló lányokat…

- Azért ne bízd el magad! – felhorkantottam, mire jóízűen felnevetett.

Leállította a motort, én pedig oldalra pillantottam. Sosem örültem még ennyire, hogy láthatom barátnőm lakását. 

- Szereted összetörni mások álmait? – kuncogott tovább alkalmi sofőröm.

- Csak, ha túlzott egoizmust tükröznek - ismét felkacagott, miközben kimásztam a kocsijából. – Kösz – böktem oda és vártam, hogy elhajtson, ő azonban továbbra is csak várt. Akkor kezdtem megérteni, mire készül, mikor kinyílt a lakás ajtaja és megjelent Bessie. Harold leengedte a vezetőülés felőli ablakot és barátnőm felé intett.

- Miről maradtam le? – pillantása köztem és a göndör fürtös énekes között cikázott.

- A kisfiú szeret szuperhőst játszani – grimaszoltam, majd tettem pár lépést Bessie irányába. Minél előbb az ajtón belül akartam tudni magam és elfelejteni ezt a szörnyű napot. Harry azonban nem tágított.

- Legközelebb hagyom, hogy Mr. Szenvedély betuszkoljon a kocsijába - Kirázott a hideg. Na, persze nem kacsintásától… Azt hiszem, sokkal inkább annak a gondolata váltott ki belőlem szörnyülködését, hogy mi történt volna, ha nem siet segítségemre. Bármennyire is fájt beismerni, a maga módján, ma tényleg egy hősként lépett fel. Persze ezt neki sohasem ismerném be.

- Jó-jó, elég lesz. Chloe köszöni szépen a segítséget, de most már majd én vigyázok rá - győzelemittas mosollyal fordultam Mr. Styles felé, amint meghallottam barátnőm szavait. Burkoltan közölte, hogy ideje lekopni. Ráadásul igen diplomatikusan! Büszkeség öntötte el szívemet, ám Harry ezt se engedte kiélvezni.

- Vigyázz vele, az ifjú hölgynek, igen éles a nyelve! – Elgondolkodtam, hogy hozzávágom a mobilomat, hátha az letörli arcáról öntelt vigyorát.

- Ez a nyelv teljesen rendben van, és tökéletesen működik – mutattam az említett testrészemre. Szemei csillogása elárulta, mennyire mulattatja őt, hogy még mindig szócsatánkat vívjuk.

- Ha gondolod, szállj vissza az autóba és játsszátok le, de én addig bemegyek, mert megfagyok – Bessie felé kaptam a fejem, majd megragadtam a karját. Nincs az az Isten, hogy tovább nézem ezt az önteltséget!

- Itt ne merj hagyni vele! – beljebb léptem az ajtón, majd a vállam felett intettem az énekesnek. – Helló, Harry! – Megfordult az autóval, ám még odaszúrt egy kis megjegyzést drága barátnőmnek, jelezvén, hogy tudomást szerzett a felajánlott munkáról. Szemétláda.

Órákat töltöttem Bessienél, ám nem hiszem, hogy igazán jó tanácsot tudtam neki adni a döntését illetően. A pénz csábító, ugyanakkor jól tudta, mennyire nem szimpatizálok Liammel, miután ilyen bunkó módon viselkedett legjobb barátnőmmel. És itt sokkal inkább gondolok a múltkori ebédre, mintsem a dupla összegre. 
Legjobb barátnőm szerint az énekesnek van egy kedves oldala, én azonban ezt majd akkor hiszem el, ha látom. De legalábbis akkor, ha végre azt hallom, hogy megtanulta, hogyan ne sértegesse az embereket halálra.

Persze a döntést ettől függetlenül Bessiere bíztam. Neki kell mérlegelnie magában, megéri-e számára ez az egész. Arra azért megkértem, hogy alaposan gondolja át és várjon még egy kicsit, hiszen ez idáig nem érkezett válasz a könyvelői munkát illetően. Lehet, hogy megkapta, az pedig nagy előrelépés lenne a karrierjét tekintve.

Volt azonban valami más is, mely nem hagyott nyugodni. Akármilyen erősen próbálkoztam, nem tudtam szabadulni a lassított felvétel címszóval megbélyegzett énekes pökhendi megnyilvánulásaitól. Egyetlen embert ismerek, aki ennyire képes szócsatákba bonyolódni velem, ő pedig nem más, mint a dilinyósabbik iker-cimborám. Rajta kívül senki, még Drew, Josh és Bessie se volt képes kitartani ilyen sokáig. Többnyire már az ötödik percnél megunták, vagy inkább feladták. Az idegesítő sztárpalánta azonban még utolsó szavait is úgy intézte, hogy azzal fenntarthassa a kettőnk kialakult viadalt.  Ez pedig – bár szívesen megvertem volna magam már a gondolatért is – még vonzóbbá tette őt a szememben. Na, persze nem mintha szándékoznék még találkozni vele a jövőben. A közelébe se megyek többet annak a szállodának. Ezt szerencsére a főnököm is elfogadta erős érveim hallatán. De nem tagadhattam, hogy volt valami csábító Harryben, ami nem engedte, hogy a mélybe taszítsam ennek a borzalmas napnak a gondolatát. Még napokkal később is felvillantak elmémben emlékképek arról a csillogó zöld szempárról és pimasz, fogkrém reklámba illő mosolyáról.

Pedig ekkorra már kezemben tudhattam egy Mr. Harris által aláírt szerződést és egy újabb felkérést. Most azonban kikötöttem, hogy Daniel nélkül, nem kívánok megjelenni a megbeszélésen. Nincs szükségem több esetleges mentőakcióra, se még egy vén, szexista szállodaigazgatóra. Csak végezni akartam a munkámat úgy, ahogy azt mindig is képzeltem.

Azonban majd egy héttel a horribilis napom után, egy újabb következett. Éppen az egyik szálloda szolgáltatásainak kihasználtságát tekintettem át az elmúlt évek statisztikái alapján, mikor a telefon jelzésére lettem figyelmes. Tudtam, hogy ezúttal a Twitter jelez valamilyen értesítésről, én azonban nem fordítottam neki nagyobb figyelmet. Gyakran előfordult, hogy valaki bekövetett, annak a reményében, hogy visszajelölöm, ezzel gyarapítva követői számát, én azonban nem voltam vevő erre. Ezt a közösségi oldalt leginkább marketing eszközként használom, nem pedig barátaim elérése. Sokszor arról is elfelejtkezem, hogy regisztrált accountom van, míg máskor unalmamban képes vagyok nagy zagyvaságokat is kiírni. Ezúttal azonban az előbbi hangjelzést egy újabb követte, majd rövid szünet után telefonom mintha csak rohamot kapott volna, értesítések százát jelezte.

Félretettem ölemből a papírokat, majd a még mindig zengő készülékért nyúltam.

- Valakinek nagyon kapása van – lépett be Drew a félig nyitott ajtón. 

- Nem tudom, mi van – pillantotta rá értetlenül, miközben feloldottam a képernyőzárat. Az értesítések csak úgy záporoztak a képernyőn. Bátyám továbbra is az ajtóban állt, miközben nagyot harapott az egyik frissen vásárolt almába.

Mutatóujjammal rányomtam a legfelső értesítésre, ám telefonom képtelen volt egyszerre megnyitni és kezelni a bejövő értesítések sokaságát, így teljesen lefagyott.

- A francba már – szitkozódtam. Ágyamra hajítottam a készüléket, majd leemeltem laptopomat az éjjeliszekrényről.

Drew kíváncsian ült le mellém, majd kezébe vette a kiakadt mobilomat és helyreállítására törekedett, míg én bekapcsoltam a gépemet. Nem jelentkeztem be egyből a profilomba, anélkül kerestem rá, elkerülvén egy újabb esetleges technikai  problémát.

Az utolsó tweet-ben éppen a kemény munka fáradalmairól volt szó, melyet alig másfél napja írtam ki. Volt azonban valami, ami nem stimmelt. A követőim száma majd 1200-at mutatott, míg legutóbb alig érte el a 280-at. El nem tudtam képzelni, mi történhetett, hiszen kiírásaim elég unalmasak voltak ahhoz, hogy különösebben ne érdekeljék a népet.

Bejelentkeztem, majd végigpörgettem a folyamatosan frissülő értesítéseket. A legtöbb az új követőkről szólt, volt azonban a legelején kettő, mely igazán szemet szúrt.

Harry Styles. @harry_styles mostantól követ téged.

Harry Styles @harry_styles
Ilyen az, mikor a kisfiú szuperhőst játszik. Szívesen @c_haggerty ;) .xx

Mi a frász?  Hogy talált rám ez a kis…?  Felmordultam, miközben végigpörgettem a tweetjét követő véleményeken. Egyszeriben minden világossá vált.

Frissen szerzett követőim mind-mind a One Direction  rajongótáborát  erősítették, és most, hogy kedvencük nyilvánosan üzent nekem, úgy gondolják, hogy fontos személy vagyok az életében. De legalábbis eléggé ismerem ahhoz, hogy rajtam keresztül közelebb kerüljenek hozzá. Ez azonban nem fog megtörténni. Főleg azok után, hogy Mr. Styles volt elég pimasz ahhoz, hogy háborúnkat publikus keretek közé helyezze. Ha így akar játszani, ám legyen.

Éppen azon voltam, hogy bepötyögjek egy frappáns választ, mikor Drew felém nyújtotta telefonomat.

- Honnan…? – meglepődtem, hogy hátteremet láttam felvillanni, hiszen szemem sarkából az előbb tisztán láttam, hogy kiszedte az akkumulátort.

- A bátyád vagyok - nyelvet öltöttem rá, majd egy apró puszival jutalmaztam hálám jeléül, miközben felvéstem agyamba, hogy meg kell változtatnom a PIN kódomat. – Kiderült már, hogy ki kívánt ennyire elérni?

- Ki bizony – bólintottam. – Egy nagyszájú világsztár azt hiszi, felveheti velem a kesztyűt – felnevetett szavaimon. Miután már korábban beavattam alkalmi hősöm akciójába és a kocsiban megejtett csevejünkre, nem tűnt különösebben meglepettnek. Én azonban annál inkább.

- Akkor nem is zavarlak tovább – a szemetesbe hajította az almacsutkát, majd felállt ágyamról. – Tudod, mikor bosszút forralsz, a mosolyod megrémít – kuncogott, miközben az ajtóhoz hátrált.

- Nem te vagy az, akinek félnie kell – kacsintottam rá. Kilépett a szobámból, és behúzta maga mögött az ajtót. Ujjaimmal gyorsan szántottam végig a billentyűkön, hogy bepötyögjem válaszomat.

Chloe Haggerty @c_haggerty

@harry_ styles Furcsa. Azt hittem te a kívül hordott alsógatya típus vagy… ;)

Miután elküldtem a tweetet, nekiálltam szelektálni az új követők között. Néhányat, akik szimpatikusabbnak tűntek, visszakövettem, majd ismét elolvastam Harold kiírása alatt a véleményeket. Többségüknek fogalma sem volt, miről lehet szó, én pedig nem hibáztattam őket érte, hiszen mondataink csak a háttér sztori ismeretével nyernek igazán értelmet.

Eltöltöttem még pár percet a közösségi hálón, majd kijelentkeztem és letettem ölemből a laptopot. A folyamatosan növekvő követőkkel ráérek később is törődni, ám a munkám nem várhat tovább. Vettem egy mély levegőt, majd ismét kezeim közé fogtam a szükséges papírokat. Mielőtt azonban újra tanulmányozni kezdtem volna őket, kezembe kaptam mobiltelefonom és rányomtam a némítás gombra. Nem akarom, hogy ismét hangzavarba torkolljon a munkára szánt időm.

Ám mikor visszatettem volna a készüléket magam mellé, felvillant rajta legjobb barátnőm képe.

- Szia. – szóltam bele. – Van ötleted honnan tudhatja Harry a teljes nevemet?

- Megyek Ausztráliába! – szólalt meg, elfeledtetve korábbi gondolataimat.

- Várj! Mi??? 

4. rész: Váratlan hős

Sziasztok!

Őszintén sajnálom a késlekedést! Akik tagjai Larissa csoportjának, tudják, hogy vizsga miatt történt. Nos, a vizsgámat erre a hétre halasztották, és két másikkal megtoldották, szóval a helyzet nem javult, de nem akartalak tovább megváratni benneteket.

Mivel Larissa késett egy napot a hétvégén, gondoltuk fent tartjuk a hagyományt és én is egy nappal később teszem ki.
Remélem, megérte várni!

.xx

C.

Nem mondanám, hogy kiváltképp örömmel töltött el Bessie Modest-es ebédjének tudata. Persze, örültem, hogy ismét pénzt kereshet, és jól érzi magát, ám továbbra is úgy éreztem, jobb, ha nem bonyolódik bele mélyebben a világhírű banda életébe. Pont elég, hogy hazugágra kényszerítették őt a világ előtt, most még komplikáltabb, hogy beismerte, tetszik neki rossz modorú ál-barátja. Szép kis kalamajka, mondhatom!

- Most komolyan bedurciztál? – Josh vállával lökött rajtam aprót, hogy észhez térítsen merengésemből.

- Nem duzzogok, csak nem vagyok biztos abban, hogy ez egy jó ötlet... – rántottam meg vállaimat. Bár az emberek majd 80%-a elintézné ezt a beszélgetést annyival, hogy biztos csak irigykedem, ám barátaim ennél jobban ismernek. Az egyetlen, ami érdekelt, nehogy ismét megbántsák a legjobb barátnőmet. Hiszen az efféle multimilliomos világsztárok gyakran azt hiszik bárkivel, bármit megtehetnek.

- Bessie már nagylány, és elég talpraesett, úgyhogy ne aggódj! – Joshie rám kacsintott. Torkomból mély sóhaj tört fel, majd fejemet vállára hajtottam.

- Mit szólnál egy dalhoz, amely garantáltan jobb kedvre derít? – enyhe szívroham kerülgetett, mikor Alex anélkül, hogy megkerülte volna a kanapét, előre hajolt fejem mellett.

- Most inkább kihagyom – lehunytam szemeimet pihenésképpen. Éreztem, ahogy a munkám okozta fáradtság megpróbál elnyomni. Éjjel háromkor még a terveken dolgoztunk Dannel, hogy kielégítse majd a megrendelő igényeit. Bár ehhez drága kollégám szerint elég lenne egy mélyen dekoltált felsőben megjelennem.

- Jól gondold meg! Kihagyhatatlan ajánlat! – Nemet intettem fejemmel, ám Mr. Carternek nyilvánvalóan gondjai akadtak az értelmezéssel, hiszen pár pillanat múlva rázendített. – It feels like a perfect night to dress up like hipsters and make fun of our exes oh oh oh oh – kinyitottam szemeimet. Tekintetem szinte szikrákat szórt. Épp elég baja van az embernek a szőke dalos pacsirta nélkül is. Drága cimborám azonban semmisnek tekintette pillantásomat és csakúgy, mint legutóbb, tovább folytatta – It feels like a perfect night for breakfast at midnight. To fall in love with strangers. Oh oh, oh oh. – Füleimre tapasztottam kezem, tompítva a zajt, mikor Drew lépett a nappaliba.

Hayley alig húsz perccel az ikrek érkezése előtt távozott, egy sürgős meeting miatt, ezt követően pedig Drew a szobájába vonult, hogy szabad teret biztosítson a határtalan hülyeségnek, ahogy fogalmazott.

- Húgi, már ezerszer elmondtam, hogy ne hozz kutyát a házba! – Alighogy kiejtette száján a szavakat, kitört belőlünk a nevetés. Hiába. Ha akarnám, se tagadhatnám le, hogy testvérek vagyunk.

- Azt hiszem, ez mindent elárul az énektudásodról – hátba veregettem Alexet, ki átvette szerepem, és megjátszotta sértődöttségét, miközben megpróbálta visszafojtani kacagását.

- Te meg a bátyád vagytok a világ leggonoszabb házigazdái – bosszankodva vetődött a kanapéra, miközben testvérem is úgy döntött, csatlakozik hozzánk és helyet foglalt a fotelben.

- A temérdek ingyen kaja vagy a kényelem miatt? – dobta Drew lábait a dohányzóasztalra.

- Szerintem díjat érdemelnénk, amiért megtűrünk – hevesen bólogatni kezdtem, mire Alex az oldalamba csípet. – Aúúú! – jajdultam fel, majd mindünkből kitört a nevetés.

- Megérdemelted – vigyorgott rám. Küldtem felé egy pimasz mosolyt, majd kirántottam Josh háta mögül a párnát és testvére képébe vágtam.

- Héé! – az évek során már hozzászoktam, hogy ikrek lévén, gyakran reakciójuk is egyforma és egyidejű. Felkacagtam, mire két oldalról repültek arcomba a párnák.

- Drew, be kellene vetned a nehéz tüzérséget! A kishúgod éppen fuldoklik a párnákban – kukucskáltam ki az időközben beterítő díszpárnák alól.

- Á, jó nekem itt – legyintett mosolyogva, miközben belemarkolt a chipsbe. Remek. Szóval magamra maradtam, két izompacsirta ikerpalántával.

Felsóhajtottam, majd felmarkoltam néhány párnát és barátaimra hajítottam. Ha párnacsatázni akarnak, ám legyen!   

Bevallom, még jó, hogy párnákkal csatáztunk és nem labdával, hiszen így megkíméltem magam egy méretes monoklitól a megbeszélés előtt. Bár talán akkor Dan nem mondhatná, hogy csak miattam olyan segítőkész a szállodaigazgató.

Megcsináltam frizurámat, majd belebújtam kosztümömbe, mielőtt felkentem egy kis alap sminket. A gyomrom görcsben volt, mint minden alkalommal, mikor meg kell mutatni terveimet a világnak. Úgy gondolom, ez is olyan, ami idővel javul, de teljesen soha nem fogom kinőni.

Perdültem egyet a tükör előtt, miközben egy apró mosolyt varázsoltam az arcomra. Legszívesebben visszabújnék meleg takaróm ölelésébe, ám azért sajnos nem fizetnek. Nekem legalábbis biztos nem.

Alighogy vállamra kaptam táskámat, megszólalt a telefonom. Daniel neve megállíthatatlanul villogott a kijelzőn.

- Azonnal indulok most már –szóltam bele, miközben elindultam lefele a lépcsőn.

- Az jó – köhögött. – Én azonban nem tarthatok veled – ledermedtem az utolsó lépcsőfokon állva. Most ugye csak viccel?

- Ez valami tréfa, ugye? – fuldokló köhögése előzte meg szavait.

- Sajnálom – szipogta. – de elkaptam valami vírust, jelenleg megmozdulni nem bírok - Elfogott a pulykaméreg. Nem teheti ezt velem! Annyit dolgoztunk ezen a projekten!

- El kell jönnöd! Egyedül képtelen vagyok rá – kérleltem, ám amint meghallottam szavaimat kísérő köhögő rohamát, rá kellett jönnöm, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha otthon marad. – Vagy talán elnapolhatnánk… - vetettem fel, miközben az előszobába léptem.

- A főnök megölne – krahácsolta. -  El kell menned! Képes vagy rá, én tudom. Csak csinálj mindent úgy, ahogy megbeszéltük – mélyet sóhajtottam, majd felmértem a lehetőségeket. Ha nem megyek el, a megrendelő szinte biztosan eláll az együttműködéstől, ha azonban elmegyek, könnyen előfordulhat, hogy valamit esetleg elfelejtek megemlíteni a tervet illetően. – Meg kell próbálnod – felsóhajtottam, majd beleegyeztem a dologba. Már most látom, hogy ez a nap katasztrófa lesz!

Néhány mély sóhaj és egy újabb csésze kávé után végre hajlandóságot mutattam elhagyni a kávézót és besétálni a szállodába. A recepciós hölgy értesítette az igazgatót, aki alig pár perccel később már az étterem felé terelt.

- Kérem, bocsásson meg, amiért egyedül érkeztem. Daniel, akarom mondani, Mr. Morgan lebetegedett, így jobbnak láttuk, ha otthon marad a gyógyulás érdekében – magyarázkodtam, társam hiányát illetően, miközben helyet foglaltunk az egyik asztalnál.

- Ez igazán sajnálatos. Mindenképen adja át neki üdvözletem, és jókívánságaimat mielőbbi gyógyulását illetően! – bólintottam, majd kezembe vettem az étlapot. Olyan ideges voltam, hogy gyomrom összeszűkült.  Semmilyen ételre nem vágytam, ám az illem megkövetelte. Az üzleti élet első szabálya pedig, hogy nem hányhatsz fittyet az etikettre.

- Úgy lesz – feleltem, miközben tekintetemmel kiválasztottam egy szimpatikusabb ételt. Miután üzletfelem is hasonlóan tett, leadta a megrendelést a pincérnek, majd pillantását ismét rám emelte.

- Nos, amíg várunk, kérem, ismertesse a terveket! – mosolygott rám. Az ölemben heverő mappáért nyúltam, ám nem tudtam, nem észrevenni, amint szemeit dekoltázsomon legelteti. Nagy levegőt vettem, hogy elfojtsam a kitörni vágyó szitokszavakat, majd nekiláttam a kidolgozott terv ismertetésének.

Egy órával később már biztosan tudtam, hogy terveink hamarosan megvalósításra kerülnek, ám nem lehettem biztos abban, hogy a kívánt eredményt milyenségükkel értem el. Kiváltképp, mivel az elmúlt hatvan percben az én drága üzletfelem kötelességének érezte megszűntetni a Daniel távolléte okozta hiányérzetet. Talán Alexhez hasonlóan, ő is értelmezési problémákkal küzd, én ugyanis azt mondtam a munkatársam beteg, míg ő úgy tesz, mintha legalábbis családi állapotomat ismertettem volna.

A múltkori perverz pillantások mostanra érintésekké lettek, és bár erősen próbáltam fenntartani a kellő távolságot, a munkám miatt nem vethettem véget idő előtt a megbeszélésnek.

- Nos, a főnököm akkor postázza majd Önnek a szerződést – csúsztattam hátrébb a széket, hogy végre felállhassak.

- Már alig várom! – lelkendezett. Vállamra emeltem táskámat, majd kezembe kaptam mappámat, hogy mielőbb az ajtón kívül tudhassam magam.

- Köszönöm, az ebédet – fordultam felé, közelsége hatására azonban hátrahőköltem.

- Igazán nincs mit – hátrasimította egy kósza hajtincsemet. Lesepertem kezét, majd megpróbáltam kikerülni, ő azonban csípőmnél fogva visszahúzott. – Ne siessen ennyire, kérem!

- Ne haragudjon, de már várnak otthon – megpróbáltam lefejteni magamról kezeit, ő azonban nem csak méretben, de erőben is nagyobb volt nálam. Felmordultam, amint tett felém egy lépést. Na, ez határozottan több annál, mintsem el kelljen viselnem a munkám érdekében!

- Hát te itt vagy? – egy mély, rekedtes bariton csendült fel mögöttem, mégis valahogy ismerősnek tűnt. Felé fordítottam fejem, mire észrevettem, hogy gyors lépésekkel tart irányomba. Már csak ez hiányzott! – Rég láttalak. – Nem hagyta, hogy egy szót is kinyögjek, közelebb hajolt és arcon csókolt, mintha csak a legjobb barátja lennék. Nem értettem az göndörfürtös énekes viselkedését, mindaddig, míg szemébe nem néztem. A zöld szempár aggódást és feszültséget tükrözött, majd pillantása a tolakodó kezekre vándorolt.

- Szia, Harry – nyögtem nevét, majd az igazgató úrra pillantottam. – Engedje meg, hogy bemutassam, ő itt Harold Styles – intettem a váratlanul felbukkanó énekes felé. – Harry, ő itt Mr. Harris.

- Üdvözlöm – nyújtotta kezét, mire üzletfelem kelletlenül megrázta azt. – Mi újság? – emelte rám ismét tekintetét.

- Éppen arról beszéltünk, hogy szívesen hazaviszem az ifjú hölgyet – lefagytam. Még, hogy én és ő egy kocsiban? Na, arról álmodhat!  Ha innen elhúztam, tuti, hogy panaszt teszek rá a főnöknél.

- Erre semmi szükség – emeltem fel kezeimet tiltakozóan, majd ismét hátráltam egy lépést.

- Igen, majd én elviszem, úgyis azon a környéken lakom – Harry mosolya a legmogorvább embert is képes lenne levenni a lábáról, Mr. Harris azonban nem tágított ilyen könnyedén.

- Maradjon csak nyugodtan, igyon egy kávét a barátaival – pillantott az énekes korábbi asztala felé. Oda emeltem tekintetem, és szinte azonnal kiszúrtam, hogy ezúttal a két esetleges rokona helyett, James Corden és Ben Winston foglaltak helyet az asztalnál. Végtére is, híreseknél ez már csak így megy. – Szívesen elfuvarozom Ms. Haggertyt – egy pillanatra elgondolkodtam, hogyan is vághatnám ki magam a leggyorsabban ebből a helyzetből, és bár biztos voltam benne, hogy később meg fogom bánni, tettem néhány lépést Harry felé.

- Semmi gond, Mr. Harris – küldtem felé egy műmosolyt. Szinte fájt, hogy rá kellett kényszerítenem magamat. – Mr. Styles majd hazavisz, nem kell fáradnia. – ahelyett, hogy esélyt adtam volna neki a további akadékoskodásra, belekaroltam az énekesbe. – Mehetünk? – aprót bólintott, majd egyszerre indultunk meg az ajtó felé. – Viszontlátásra! – intettem Mr. Harrisnek. Egy percre elakadt a szava, majd beletörődően elköszönt tőlünk és nem gátolt meg a továbbiakban a kijutásban. – Vagy inkább soha viszont nem látásra! – motyogtam a szálloda ajtón kívül érve. Elengedtem megmentőm karját és idegesen hajamba túrtam. Az egyetlen, amit utáltam a munkámban, hogy ilyenkor szószártyád énemet a kosztümömön kívül kellett tudnom. Pedig tudnék mit mondani annak a vén kujonnak!

Megvártam, míg a szálloda biztonsági kamerájának látókörén kívülre kerülünk, majd megálltam és felsóhajtottam. Harry zsebébe csúsztatta kezeit, miközben aggódó pillantását rajtam nyugtatta. 

- Jól vagy? – aprót bólintottam.

- Köszönöm – küldtem felé egy apró mosolyt. Legyintett egyet a levegőbe, jelezvén, hogy semmiség. – Nos, akkor én megyek is. Szia – intettem aprót, majd az aluljáró felé indultam. Elkapta karomat, ő azonban Mr Harrissel ellentétben, nem akart fogdosni, mindösszesen maga felé fordítani.

- Megígértem, hogy hazaviszlek. Szeretem állni a szavam – emelte fel a mutatóujjára csúsztatott karikát, melyen slusszkulcsa lógott.

- Nézd, erre semmi szükség! Az csak azért volt, hogy kijussak onnan, és tényleg hálás vagyok érte – kezdtem mentegetőzésbe, ő azonban belém fojtotta a szavakat.

- Ha tényleg hálás vagy kedves BKB, akkor nem viaskodsz velem, hanem elfogadod az ingyen fuvart – megadóan felsóhajtottam, majd megkerültem kocsiját és lediktáltam címemet, míg kitártam az anyósülés felőli ajtót. Már elegem volt a pasikkal való hadakozásból.

Lerogytam a kényelmes bőrülésre, majd bekötöttem magam, míg Harry is beszállt. Míg elindította az autót, újra végiggondoltam szavait.

- Várj! Mi az a BKB? – arcán pimasz mosoly terült el, miközben kilavírozott a parkolóból.

- Bessie Kétballábas Barátnője – a torkomon akadt a szó. Nem hiszem el, hogy ilyen ostoba becenevet adott nekem! Még akkor is, ha igaz.. Mi joga van hozzá?

- A nevem Chloe – szűrtem fogaim között. – És nem vagyok kétballábas! – szívdöglesztő mosolya kíséretében emelte rám tekintetét.

- Ha te mondod… Chloe – Határozottan mulatatta bosszankodásom.

- Az esés a figyelmetlenségem következménye volt – dünnyögtem orrom alatt. – Egyébként is, hogy kerültél megint ide? Itt laksz, vagy mi a fene? – figyelmét az útra szegezte, míg bevett egy bal kanyart. – Mármint, nem baj, ha igen. Nyilván van, aki ilyenre költi a pénzét… - felhúzott szemöldökkel fordult felém. Határozottan úgy gondolta, hogy elment az eszem, és még csak nem is hibáztathattam érte.

- Természetesen nem itt lakom – vigyorodott el. – Azonban remek a konyhájuk. Nem is beszélve arról, hogy elég jó fedezéket nyújt.

- Óh, igaz. El is felejtettem, hogy ki ül mellettem – csaptam homlokomra színpadiasan, mire megforgatta szemeimet. – De tényleg, honnan tudod, hogy én nem egy őrült rajongó vagyok, aki követett az étterembe és most az elrablásodra készülök? – harsányan nevetni kezdett.

- Nem mondták még, hogy túl nagy a képzelőerőd? – kacagott tovább. – Bár bevallom, szívesen megnézném azt a jelenetet, ahogy megpróbálsz betuszkolni egy furgonba.

- És neked nem mondták még, hogy bunkó vagy? – nevetése csillapodott, ám egoista vigyora továbbra is ott ült arcán.

- Nem éppen ezekkel a szavakkal szoktak illetni - a szám tátva maradt. Milyen egy pökhendi majom!

- Hát, akkor bocs, hogy kipukkasztottam a hollywoodi buborékot körülötted – pislogtam rá ártatlanul, majd pillantásomat a tájra szegeztem. Köszönhetően a forgalomnak, még legalább húsz percet el kell töltenem vele. Remek! Csak tudnám, mivel érdemeltem ki mindezt.

- Nagyon felvágták a nyelved – Újra az a szívdöglesztő mosoly! Komolyan, ha nem lenne ilyen nagyképű, még egész helyes is lenne. Bár azért egy hajvágás ráférne.

- Tekints rá úgy, mint a tehetségemre – ezúttal rajtam volt a sor, hogy megmutassam gúnyos mosolyomat.

- Nem gondolná az ember, ha a ruhádra néz – pillantott végig szerelésemen. – Tudod, az üzleti életben az emberek, valahogy visszafogottabbnak tűnnek.

- Hát, igen. Mérhetetlen erőfeszítést igényel, hogy visszafojtsam eme remek személyiségemet – ismét felnevetett. Úgy láttam mondani készül valamit, ám telefonom csörgése megakadályozta. Elővettem az apró készüléket, amin legjobb barátnőm képe jelent meg. – Szia – emeltem a fülemhez a készüléket.

- Szia. Nem fogod elhinni, mi történt! Itt volt Paul! – nem tagadhatom, mennyire megleptek szavai, ám tekintve, hogy a menedzser egyik ügyfele éppen mellettem foglal helyet, nem biztos, hogy ez a legjobb időzítés.

- Értem. Figyelj, ezt majd később megbeszéljük! – próbáltam rávenni barátnőmet, hogy ezt a csevejt halasszuk későbbre, ő azonban úgy tűnt képtelen gátat szabni szóáradatának.

- Azt akarják, hogy menjek a turnéra is! Érted? A TURNÉRA! Hogy játszhatnám el Liam barátnőjét addig? – Megrökönyödtem a hallottakra. Ezt a Modest se gondolhatja komolyan! Magukkal vinni Bessiet hónapokra egy ostoba színjáték miatt? Persze, legalább fizetnek érte és láthatja a világot, ám kétségeim vannak afelől, hogy azzal a bunkóval töltött idő megérné-e. – Ez nonszensz! – bosszankodott tovább.

- Drágám, próbálj megnyugodni! Később átmegyek és mindent megbeszélünk – mélyet sóhajtott.

- Rendben, várlak.

- Igyekszem. Szia, puszi! – búcsúzkodtam. Szemem sarkából jól láttam, Harry furcsán méreget.

- Puszi! – bontottam a vonalat, majd visszacsúsztattam mobilom korábbi helyére. Az énekes arcán ismét az a pimasz mosoly ült.

- Mi az?
- Úgy látom, a lányok közé még holmi titoktartási szerződés sem állhat – kuncogott. A fenébe!  

3. rész: Lassított felvétel

Sziasztok!

Szeretnémmegközönni a 11 feliratkozót, a 11 pipát és a kommenteket. Örülök, hogy a testvértörténet elnyerte a tetszéseteket!:) Remélem, ez a mai résszel se lesz másképp! Ám, mielőtt olvasni kezdenétek, szeretnék mondani nektek néhány dolgot. Szám szerint kettőt.
1. Oldalt, a chat alatt láthatjátok az elérhetőségeimet. Bármi kérdésetek van, ott megtaláltok. :)
2. Nagyon kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek! Én két napja sütök-főzök, remélem nálatok is sok finomság van! :))

.xx

C.

Ui.: Szeretném a részt az én drága Larissámnak ajánlani. Köszönöm ezt a 1,5 napot!!  ♥

Mobilom rezgése riasztott fel legmélyebb álmomból. Kézfejemmel megdörgöltem szemeimet, majd az apró készülékért nyúltam. A fülemhez emeltem, anélkül, hogy a kijelzőre pillantottam volna.

- Chloe Haggerty – mutatkoztam be, arra az esetre, ha üzleti ügyben keresnének. A vonal túloldaláról azonban nem várt válasz érkezett. Egy ismerős női hang szólalt meg, nekem pedig szükségem volt néhány percre, hogy rájöjjek, miről is van szó valójában.

- I think.. I think when it’s all over it’s just coming back in flashes, you know. It’s  like a kaleidoscop of memories, but it just all comes back. - mélyet sóhajtottam.

- Neked is jó reggelt, Alex! – dünnyögtem a készülékbe, mire ő felnevetett. Olyan hangos volt, hogy kezemet a hangszóróra kellett szorítanom. Oldalra pillantottam. Szerencsére Bessie nem ébredt fel rá.

- Reggelt, Drága! Mit szólnál az I knew you were trouble-höz reggelire a bájos Taylor Swift előadásában? – Ahhoz képest, hogy alig kelt fel a nap, egészen elemében volt. Ritka az ilyen a Carter testvérektől.  

- Menthetetlenül örülök. Hallod a hangomon? – erőltettem bele egy kis lágyságát, mielőtt azt hinné, leharapom a fejét. Nem veszíthetem a fogadást. Nem harc nélkül.

- Az egyetlen, amit hallok az a közelgő győzelmünk édes hangja – hallottam, ahogy a háttérben Josh is felkacag. Ezért tuti fenéken billentem mindkettőjüket! – Egyébként, képzeld… utána olvastam. Tudtad, hogy ezt a számot annak a One Direction-os gyereknek írta?

- Bocs, mit mondtál? Lemaradtam annál a kijelentésnél, hogy tudsz olvasni. – Bessie halk kuncogásba kezdett mellettem. Oldalra pillantottam, mire rám kacsintott.

- Kikérem magamnak! – horkant fel a beszédesebbik Carter.

- Kérni kérheted, de nem kapod – nevettem az apró készülékbe. A hangok alapján az ikrek is csak kacagtak.. – Most le kell tennem – pillantottam a fali órára. - Köszi, az ingyen ébresztést. Ne aggódj, még visszakapod!

- Alig várom! – Bontottam a vonalat, majd visszazuhantam a párnára. Egy pillanatra teljesen elcsendesedtem, mígnem kitört belőlem a nevetés. Bessie pedig örömmel csatlakozott hozzám.

A napok gyorsan peregtek el a fejünk fölött, miközben a megkeresések sorra érték cégünket. Bár őszintén örültem, hogy egyre keresettebbek vagyunk, a nyakamba szakadó munka kezdett kikészíteni. Sokszor napokig mást se láttam a laptopomon és a papírhalmokon kívül.

Talán ezért is könnyebbültem meg annyira, mikor végre letudtuk a Hiltont. Az utóbbi pár napban nem sok embert láttam magam körül, így feltett szándékomban állt felkeresni drága barátaimat. Mivel Bessie és Alex éppen bevásárló körúttal próbálták idejüket elütni, úgy döntöttem Josh-t szórakoztatom kicsit társaságommal.

Az ifjabbik Carter remek beszélőpartnernek bizonyult minden témában, ráadásul meglátásaink elég hasonlóak, ha az életről van szó. Leszámítva egyet.

Hónapokkal ezelőtt, mikor éppen a barátság extrákkal fázisunkat éltük, elkerülhetetlenül is felmerült közöttünk a párkapcsolat és szerelem, mint beszédtéma.  Ám legnagyobb meglepetésemre, nem értettünk benne egyet. Josh sosem zárta ki a komoly párkapcsolatok esélyét életéből, míg én, miután annyiszor kudarcot vallottam már bennük, képtelen lennék egy ilyen elköteleződésre adni a fejem. Valahogy sosem éreztem jól magam, ha rendes párkapcsolat fűzött egy sráchoz. Mintha a kapcsolat tényével feltámadna bennem egy démon, hogy kétségekkel tömje tele a fejemet. Márpedig kétségekkel telve lenni sosem jó, főképp egy párkapcsolatban nem.

- Szerinted, mikor jön rá ez a bolond, hogy itthon hagyta a bevásárló listát? -  Josh hangja szakított ki merengésemből.

- Hm? – pillantottam felé értetlenül. Felhúzott szemöldökkel válaszolt.

- A bátyám, Alex. Tudod, úgy néz ki, mint én, csak kevésbé sármos – felkacagtam egoista megállapításán. – Boltba ment bevásárló cetli nélkül – meglebegtette előttem az apró papírdarabot, melyen Alex kézírása díszelgett.

- Gondolod be fog férni a hűtőbe? – összenéztünk, majd mindkettőnk torkából öblös nevetés tört fel.  Mindketten jól ismertük már az idősebbik iker vásárlás iránti utálat, így most, hogy fogalma sincs, mit is kell venni, egészen biztosan felvásárolja a pultok nagy részét, nehogy vissza kelljen mennie.

- Nem vagyok benne biztos – elhúzta a száját, majd a pulthoz lépett, hogy készítsen magának egy kávét. – Kérsz te is? – helyeslően bólintottam, majd tekintetem a jegyzettömb mellett heverő telefonra tévedt. Egészen biztos voltam benne, hogy nem Joshé, ugyanakkor Alex kezéből sem tűnt ismerősnek.

- Az kinek a mobilja?- felém fordult, majd követte pillantásomat.

- Alex munkahelyi készüléke – arcomon széles mosoly terült el a szavak hallatán. Szóval a kis drága gyanútlanul itt felejtette a telefonját. Ejnye-bejnye. Ilyen felelőtlenséget háború idején!

Felálltam és a magányos készülékhez léptem. – Mire készülsz?

- Semmire – emeltem fel kezeimet ártatlanul. Huncut mosolyra húzta ajkait, majd megcsóválta fejét. Amint visszafordult a bögrék felé leemeltem helyéről a telefont. Bekapcsoltam a bluetooth-t és gyorsan átküldtem rá az egyik Justin Bieber számot. Josh ismét rám pillantott. Alsó ajkamba haraptam, majd a pultra csúsztattam a készüléket. Felnevetett gyermeteg viselkedésemen és elém tolta az elkészült kávét. Belekortyoltam, miközben megnyomtam még pár gombot a készüléken, így mikor legközelebb megszólal, az ifjú világsztár nagysikerű slágerét fogja játszani.

Elejtettem egy büszke mosolyt és reménykedtem, hogy a közelben leszek, mikor ez megtörténik.

- Nem láttál semmit – mutattam Josh-ra, majd hozzáhasonlóan a pultnak dőltem, hogy elfogyasszam kávémat.

- Ahogy kívánod - felnevetett, ám szigorú pillantásom láttán megadóan felemelte kezeit.

Elmosolyodtam és elképzeltem magam előtt a pillanatot, mikor hivatalosan is megnyerem a versenyt.

Másnap egy újabb szállodaigazgatóval volt találkozóm, melyre kollégám Dan is velem tartott. Az igazgató külön kérésére a hotel éttermében találkoztunk, mely nem csak a bejelentkezett vendégek, de bárki más számára is elérhető volt.

Örültem a dolognak, hiszen a mindennapokban nem igazán engedem meg magamnak az étterembe járás luxusát, ettől függetlenül azonban csak finoman étkeztem. Elvégre ez az üzleti etikettünk része is.

Az úr elárulta, a város külszegletében és Birminghamben is van egy-egy szállodája ezen kívül, és elérkezettnek látja az idejét némi átalakításnak. Ebben szeretné a mi segítségünket kérni. Egész ebédünk során a különböző ötleteket vitattuk meg, miközben kitértünk azon megkötésekre is, melyeket mindenképpen szeretne a szállodához társítani. Örültem, mert látszott, hajlamos a kompromisszumkötésre a tervek terén. Sokkal nehezebb a dolog, ha egy önfejű multimilliomosról van szó.

- Mikor is találkozunk akkor legközelebb? – pillantott felém, mikor a megbeszélést követően mindhárman felálltunk az asztaltól. Nem lehetett nem észrevenni, ahogy végigmért. Perverz!

- Jövő hét péntekre összeállítjuk a terveket – biztosítottam róla. Széles mosollyal az arcán bólintott, majd kezet fogott mindkettőnkkel.

- Már alig várom! – Ha tudná, én mennyire… Pff. Hihetetlen, hogy némelyik embernek semmi sem szent. Az egész megbeszélés során rajtam legeltette szemét, holott milliomos lévén jól tudhatná, az üzleti életben, egyenlő felek vagyunk, nemtől és kortól függetlenül. Ezek az alkalmak pedig kizárólag a munkáról szólnak. Nem másról!

- Sima ügy lesz – motyogta Dan, miközben belebújt kabátjába. – Csak az a lényeg, hogy te add elő! – Felnevetett, mire finoman a lábára léptem. – Áú, ez igazán nem volt szép. – oldalra dobtam hajamat, ahogy azt számos tévéreklámban láthatjuk napjainkban, majd a kijárat felé indultam. Kezeim közé vettem telefonom és megnéztem az utóbbi másfél órában érkezett értesítéseket.  Teljesen elmerültem az apró készülékben, mikor megpillantott Alex üzeneteit. Úgy látszik a csengőhangos terv bevált.

Jóízűen felkacagtam, miközben az asztalok között egyensúlyoztam.

- Valami izgis sztori? – kérdezte kollégám, ki mindvégig mögöttem lépkedett.

- Csak nyerni fogok egy foga… - nem volt lehetőségem befejezni a mondatot. Mivel szemeim a képernyő bűvöletében voltak, nem vettem észre, hogy rossz irányba tettem egy lépést. Megbotlottam az egyik vendég székének lábában és elhasaltam a padlón.

- Jól vagy? – meglepődtem a felém nyújtott kéz láttán. Danielre számítottam, ennek a karnak a gazdája azonban izmosabb volt és furcsa szenvedélyt mutat a tetoválások iránt. Tenyerem az övébe csúsztattam és engedtem, hogy felsegítsen.

-  Igen, minden rendben. Köszönöm – leporoltam nadrágomat, majd pillantásom a segítőre esett. Szemeim elkerekedtek az ismerős arc láttán. – Te vagy az a srác… - mutatóujjammal megböktem mellkasát. Elmosolyodott, miközben egy aprót biccentett. – A hülye haverod idegesítette fel Bessiet – Értetlenül ráncolta össze szemöldökét. Nyilván nem ilyen köszöntésre számított, ahogy senki más sem. Bevallom, magam se tudtam volna jó okot adni, miért ezek a szavak hagyták el elsőként a számat egy világsztár társaságában. De hát önmagamat adtam, mint mindig.
Miközben gondolatban hátba veregettem magam, vetettem egy gyors pillantást a körülöttem állókra. A göndörfürtjeiről ismert énekes még mindig meglepetten pislogott rám, míg asztaltársasága, a két korunkbeli srác – kik mellesleg arcra kimondottan hasonlítottak rá – nevetésüket próbálták visszafojtani.

- Öhm.. Bessie? Úgy érted Liam Bessieje? – Felhúztam szemöldököm, miközben tekintetem ismét végigfutattam arcán.

- Igen – bólintottam helyeslően. Dan vállamra helyezte karját, miközben meglepetten járatta pillantását köztem és az énekes között.

- Ne haragudj, de nem tudom, hogy mi történt közöttük – emelte fel megadóan kezeit. Szólásra nyitottam számat, ám kollégám megelőzött.

- Mennünk kellene – biccentett a kijárat felé. Bólintottam, ám tekintetem nem szakítottam el a zöld szempártól.

- Nézd, tényleg sajnálom, de tényleg nem tudom mi történt. Ha ez megnyugtat, mindenképpen beszélni fogok Liammel – felsóhajtottam. Bármennyire szerettem volna, hogy ledorgálja cimboráját – sőt, kit áltatok, én magam akartam szembesíteni őt a dolgokkal - azonban rá kellett jönnöm, hogy nincs jogom beleszólni. Hiszen én eredetileg nem is tudhatnék a szerződésről!
- Ne fáradj! – legyintettem a levegőben. – Elnézést, hogy félbeszakítottam az ebédeteket. Sziasztok – Még azelőtt továbbindultam, hogy lehetősége lett volna bármit mondani. Annyit azonban még így is hallottam, hogy asztaltársaságából kitört a nevetés.  

(Megpróbáltam ismét kreálni egy képet a srácok beszélgetéséről, de nem látszottak a képek, így hát úgy döntöttem, beteszem külön  a képeket és annak a  nevét, aki éppen írta. Tudjátok, ez az a beszélgetés, amit Chloe a telefonján folytat, mielőtt megbotlik. ;P )

Alex:  

Josh: 

Alex:

Josh:

Chloe: