4. rész: Váratlan hős

Sziasztok!

Őszintén sajnálom a késlekedést! Akik tagjai Larissa csoportjának, tudják, hogy vizsga miatt történt. Nos, a vizsgámat erre a hétre halasztották, és két másikkal megtoldották, szóval a helyzet nem javult, de nem akartalak tovább megváratni benneteket.

Mivel Larissa késett egy napot a hétvégén, gondoltuk fent tartjuk a hagyományt és én is egy nappal később teszem ki.
Remélem, megérte várni!

.xx

C.

Nem mondanám, hogy kiváltképp örömmel töltött el Bessie Modest-es ebédjének tudata. Persze, örültem, hogy ismét pénzt kereshet, és jól érzi magát, ám továbbra is úgy éreztem, jobb, ha nem bonyolódik bele mélyebben a világhírű banda életébe. Pont elég, hogy hazugágra kényszerítették őt a világ előtt, most még komplikáltabb, hogy beismerte, tetszik neki rossz modorú ál-barátja. Szép kis kalamajka, mondhatom!

- Most komolyan bedurciztál? – Josh vállával lökött rajtam aprót, hogy észhez térítsen merengésemből.

- Nem duzzogok, csak nem vagyok biztos abban, hogy ez egy jó ötlet... – rántottam meg vállaimat. Bár az emberek majd 80%-a elintézné ezt a beszélgetést annyival, hogy biztos csak irigykedem, ám barátaim ennél jobban ismernek. Az egyetlen, ami érdekelt, nehogy ismét megbántsák a legjobb barátnőmet. Hiszen az efféle multimilliomos világsztárok gyakran azt hiszik bárkivel, bármit megtehetnek.

- Bessie már nagylány, és elég talpraesett, úgyhogy ne aggódj! – Joshie rám kacsintott. Torkomból mély sóhaj tört fel, majd fejemet vállára hajtottam.

- Mit szólnál egy dalhoz, amely garantáltan jobb kedvre derít? – enyhe szívroham kerülgetett, mikor Alex anélkül, hogy megkerülte volna a kanapét, előre hajolt fejem mellett.

- Most inkább kihagyom – lehunytam szemeimet pihenésképpen. Éreztem, ahogy a munkám okozta fáradtság megpróbál elnyomni. Éjjel háromkor még a terveken dolgoztunk Dannel, hogy kielégítse majd a megrendelő igényeit. Bár ehhez drága kollégám szerint elég lenne egy mélyen dekoltált felsőben megjelennem.

- Jól gondold meg! Kihagyhatatlan ajánlat! – Nemet intettem fejemmel, ám Mr. Carternek nyilvánvalóan gondjai akadtak az értelmezéssel, hiszen pár pillanat múlva rázendített. – It feels like a perfect night to dress up like hipsters and make fun of our exes oh oh oh oh – kinyitottam szemeimet. Tekintetem szinte szikrákat szórt. Épp elég baja van az embernek a szőke dalos pacsirta nélkül is. Drága cimborám azonban semmisnek tekintette pillantásomat és csakúgy, mint legutóbb, tovább folytatta – It feels like a perfect night for breakfast at midnight. To fall in love with strangers. Oh oh, oh oh. – Füleimre tapasztottam kezem, tompítva a zajt, mikor Drew lépett a nappaliba.

Hayley alig húsz perccel az ikrek érkezése előtt távozott, egy sürgős meeting miatt, ezt követően pedig Drew a szobájába vonult, hogy szabad teret biztosítson a határtalan hülyeségnek, ahogy fogalmazott.

- Húgi, már ezerszer elmondtam, hogy ne hozz kutyát a házba! – Alighogy kiejtette száján a szavakat, kitört belőlünk a nevetés. Hiába. Ha akarnám, se tagadhatnám le, hogy testvérek vagyunk.

- Azt hiszem, ez mindent elárul az énektudásodról – hátba veregettem Alexet, ki átvette szerepem, és megjátszotta sértődöttségét, miközben megpróbálta visszafojtani kacagását.

- Te meg a bátyád vagytok a világ leggonoszabb házigazdái – bosszankodva vetődött a kanapéra, miközben testvérem is úgy döntött, csatlakozik hozzánk és helyet foglalt a fotelben.

- A temérdek ingyen kaja vagy a kényelem miatt? – dobta Drew lábait a dohányzóasztalra.

- Szerintem díjat érdemelnénk, amiért megtűrünk – hevesen bólogatni kezdtem, mire Alex az oldalamba csípet. – Aúúú! – jajdultam fel, majd mindünkből kitört a nevetés.

- Megérdemelted – vigyorgott rám. Küldtem felé egy pimasz mosolyt, majd kirántottam Josh háta mögül a párnát és testvére képébe vágtam.

- Héé! – az évek során már hozzászoktam, hogy ikrek lévén, gyakran reakciójuk is egyforma és egyidejű. Felkacagtam, mire két oldalról repültek arcomba a párnák.

- Drew, be kellene vetned a nehéz tüzérséget! A kishúgod éppen fuldoklik a párnákban – kukucskáltam ki az időközben beterítő díszpárnák alól.

- Á, jó nekem itt – legyintett mosolyogva, miközben belemarkolt a chipsbe. Remek. Szóval magamra maradtam, két izompacsirta ikerpalántával.

Felsóhajtottam, majd felmarkoltam néhány párnát és barátaimra hajítottam. Ha párnacsatázni akarnak, ám legyen!   

Bevallom, még jó, hogy párnákkal csatáztunk és nem labdával, hiszen így megkíméltem magam egy méretes monoklitól a megbeszélés előtt. Bár talán akkor Dan nem mondhatná, hogy csak miattam olyan segítőkész a szállodaigazgató.

Megcsináltam frizurámat, majd belebújtam kosztümömbe, mielőtt felkentem egy kis alap sminket. A gyomrom görcsben volt, mint minden alkalommal, mikor meg kell mutatni terveimet a világnak. Úgy gondolom, ez is olyan, ami idővel javul, de teljesen soha nem fogom kinőni.

Perdültem egyet a tükör előtt, miközben egy apró mosolyt varázsoltam az arcomra. Legszívesebben visszabújnék meleg takaróm ölelésébe, ám azért sajnos nem fizetnek. Nekem legalábbis biztos nem.

Alighogy vállamra kaptam táskámat, megszólalt a telefonom. Daniel neve megállíthatatlanul villogott a kijelzőn.

- Azonnal indulok most már –szóltam bele, miközben elindultam lefele a lépcsőn.

- Az jó – köhögött. – Én azonban nem tarthatok veled – ledermedtem az utolsó lépcsőfokon állva. Most ugye csak viccel?

- Ez valami tréfa, ugye? – fuldokló köhögése előzte meg szavait.

- Sajnálom – szipogta. – de elkaptam valami vírust, jelenleg megmozdulni nem bírok - Elfogott a pulykaméreg. Nem teheti ezt velem! Annyit dolgoztunk ezen a projekten!

- El kell jönnöd! Egyedül képtelen vagyok rá – kérleltem, ám amint meghallottam szavaimat kísérő köhögő rohamát, rá kellett jönnöm, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha otthon marad. – Vagy talán elnapolhatnánk… - vetettem fel, miközben az előszobába léptem.

- A főnök megölne – krahácsolta. -  El kell menned! Képes vagy rá, én tudom. Csak csinálj mindent úgy, ahogy megbeszéltük – mélyet sóhajtottam, majd felmértem a lehetőségeket. Ha nem megyek el, a megrendelő szinte biztosan eláll az együttműködéstől, ha azonban elmegyek, könnyen előfordulhat, hogy valamit esetleg elfelejtek megemlíteni a tervet illetően. – Meg kell próbálnod – felsóhajtottam, majd beleegyeztem a dologba. Már most látom, hogy ez a nap katasztrófa lesz!

Néhány mély sóhaj és egy újabb csésze kávé után végre hajlandóságot mutattam elhagyni a kávézót és besétálni a szállodába. A recepciós hölgy értesítette az igazgatót, aki alig pár perccel később már az étterem felé terelt.

- Kérem, bocsásson meg, amiért egyedül érkeztem. Daniel, akarom mondani, Mr. Morgan lebetegedett, így jobbnak láttuk, ha otthon marad a gyógyulás érdekében – magyarázkodtam, társam hiányát illetően, miközben helyet foglaltunk az egyik asztalnál.

- Ez igazán sajnálatos. Mindenképen adja át neki üdvözletem, és jókívánságaimat mielőbbi gyógyulását illetően! – bólintottam, majd kezembe vettem az étlapot. Olyan ideges voltam, hogy gyomrom összeszűkült.  Semmilyen ételre nem vágytam, ám az illem megkövetelte. Az üzleti élet első szabálya pedig, hogy nem hányhatsz fittyet az etikettre.

- Úgy lesz – feleltem, miközben tekintetemmel kiválasztottam egy szimpatikusabb ételt. Miután üzletfelem is hasonlóan tett, leadta a megrendelést a pincérnek, majd pillantását ismét rám emelte.

- Nos, amíg várunk, kérem, ismertesse a terveket! – mosolygott rám. Az ölemben heverő mappáért nyúltam, ám nem tudtam, nem észrevenni, amint szemeit dekoltázsomon legelteti. Nagy levegőt vettem, hogy elfojtsam a kitörni vágyó szitokszavakat, majd nekiláttam a kidolgozott terv ismertetésének.

Egy órával később már biztosan tudtam, hogy terveink hamarosan megvalósításra kerülnek, ám nem lehettem biztos abban, hogy a kívánt eredményt milyenségükkel értem el. Kiváltképp, mivel az elmúlt hatvan percben az én drága üzletfelem kötelességének érezte megszűntetni a Daniel távolléte okozta hiányérzetet. Talán Alexhez hasonlóan, ő is értelmezési problémákkal küzd, én ugyanis azt mondtam a munkatársam beteg, míg ő úgy tesz, mintha legalábbis családi állapotomat ismertettem volna.

A múltkori perverz pillantások mostanra érintésekké lettek, és bár erősen próbáltam fenntartani a kellő távolságot, a munkám miatt nem vethettem véget idő előtt a megbeszélésnek.

- Nos, a főnököm akkor postázza majd Önnek a szerződést – csúsztattam hátrébb a széket, hogy végre felállhassak.

- Már alig várom! – lelkendezett. Vállamra emeltem táskámat, majd kezembe kaptam mappámat, hogy mielőbb az ajtón kívül tudhassam magam.

- Köszönöm, az ebédet – fordultam felé, közelsége hatására azonban hátrahőköltem.

- Igazán nincs mit – hátrasimította egy kósza hajtincsemet. Lesepertem kezét, majd megpróbáltam kikerülni, ő azonban csípőmnél fogva visszahúzott. – Ne siessen ennyire, kérem!

- Ne haragudjon, de már várnak otthon – megpróbáltam lefejteni magamról kezeit, ő azonban nem csak méretben, de erőben is nagyobb volt nálam. Felmordultam, amint tett felém egy lépést. Na, ez határozottan több annál, mintsem el kelljen viselnem a munkám érdekében!

- Hát te itt vagy? – egy mély, rekedtes bariton csendült fel mögöttem, mégis valahogy ismerősnek tűnt. Felé fordítottam fejem, mire észrevettem, hogy gyors lépésekkel tart irányomba. Már csak ez hiányzott! – Rég láttalak. – Nem hagyta, hogy egy szót is kinyögjek, közelebb hajolt és arcon csókolt, mintha csak a legjobb barátja lennék. Nem értettem az göndörfürtös énekes viselkedését, mindaddig, míg szemébe nem néztem. A zöld szempár aggódást és feszültséget tükrözött, majd pillantása a tolakodó kezekre vándorolt.

- Szia, Harry – nyögtem nevét, majd az igazgató úrra pillantottam. – Engedje meg, hogy bemutassam, ő itt Harold Styles – intettem a váratlanul felbukkanó énekes felé. – Harry, ő itt Mr. Harris.

- Üdvözlöm – nyújtotta kezét, mire üzletfelem kelletlenül megrázta azt. – Mi újság? – emelte rám ismét tekintetét.

- Éppen arról beszéltünk, hogy szívesen hazaviszem az ifjú hölgyet – lefagytam. Még, hogy én és ő egy kocsiban? Na, arról álmodhat!  Ha innen elhúztam, tuti, hogy panaszt teszek rá a főnöknél.

- Erre semmi szükség – emeltem fel kezeimet tiltakozóan, majd ismét hátráltam egy lépést.

- Igen, majd én elviszem, úgyis azon a környéken lakom – Harry mosolya a legmogorvább embert is képes lenne levenni a lábáról, Mr. Harris azonban nem tágított ilyen könnyedén.

- Maradjon csak nyugodtan, igyon egy kávét a barátaival – pillantott az énekes korábbi asztala felé. Oda emeltem tekintetem, és szinte azonnal kiszúrtam, hogy ezúttal a két esetleges rokona helyett, James Corden és Ben Winston foglaltak helyet az asztalnál. Végtére is, híreseknél ez már csak így megy. – Szívesen elfuvarozom Ms. Haggertyt – egy pillanatra elgondolkodtam, hogyan is vághatnám ki magam a leggyorsabban ebből a helyzetből, és bár biztos voltam benne, hogy később meg fogom bánni, tettem néhány lépést Harry felé.

- Semmi gond, Mr. Harris – küldtem felé egy műmosolyt. Szinte fájt, hogy rá kellett kényszerítenem magamat. – Mr. Styles majd hazavisz, nem kell fáradnia. – ahelyett, hogy esélyt adtam volna neki a további akadékoskodásra, belekaroltam az énekesbe. – Mehetünk? – aprót bólintott, majd egyszerre indultunk meg az ajtó felé. – Viszontlátásra! – intettem Mr. Harrisnek. Egy percre elakadt a szava, majd beletörődően elköszönt tőlünk és nem gátolt meg a továbbiakban a kijutásban. – Vagy inkább soha viszont nem látásra! – motyogtam a szálloda ajtón kívül érve. Elengedtem megmentőm karját és idegesen hajamba túrtam. Az egyetlen, amit utáltam a munkámban, hogy ilyenkor szószártyád énemet a kosztümömön kívül kellett tudnom. Pedig tudnék mit mondani annak a vén kujonnak!

Megvártam, míg a szálloda biztonsági kamerájának látókörén kívülre kerülünk, majd megálltam és felsóhajtottam. Harry zsebébe csúsztatta kezeit, miközben aggódó pillantását rajtam nyugtatta. 

- Jól vagy? – aprót bólintottam.

- Köszönöm – küldtem felé egy apró mosolyt. Legyintett egyet a levegőbe, jelezvén, hogy semmiség. – Nos, akkor én megyek is. Szia – intettem aprót, majd az aluljáró felé indultam. Elkapta karomat, ő azonban Mr Harrissel ellentétben, nem akart fogdosni, mindösszesen maga felé fordítani.

- Megígértem, hogy hazaviszlek. Szeretem állni a szavam – emelte fel a mutatóujjára csúsztatott karikát, melyen slusszkulcsa lógott.

- Nézd, erre semmi szükség! Az csak azért volt, hogy kijussak onnan, és tényleg hálás vagyok érte – kezdtem mentegetőzésbe, ő azonban belém fojtotta a szavakat.

- Ha tényleg hálás vagy kedves BKB, akkor nem viaskodsz velem, hanem elfogadod az ingyen fuvart – megadóan felsóhajtottam, majd megkerültem kocsiját és lediktáltam címemet, míg kitártam az anyósülés felőli ajtót. Már elegem volt a pasikkal való hadakozásból.

Lerogytam a kényelmes bőrülésre, majd bekötöttem magam, míg Harry is beszállt. Míg elindította az autót, újra végiggondoltam szavait.

- Várj! Mi az a BKB? – arcán pimasz mosoly terült el, miközben kilavírozott a parkolóból.

- Bessie Kétballábas Barátnője – a torkomon akadt a szó. Nem hiszem el, hogy ilyen ostoba becenevet adott nekem! Még akkor is, ha igaz.. Mi joga van hozzá?

- A nevem Chloe – szűrtem fogaim között. – És nem vagyok kétballábas! – szívdöglesztő mosolya kíséretében emelte rám tekintetét.

- Ha te mondod… Chloe – Határozottan mulatatta bosszankodásom.

- Az esés a figyelmetlenségem következménye volt – dünnyögtem orrom alatt. – Egyébként is, hogy kerültél megint ide? Itt laksz, vagy mi a fene? – figyelmét az útra szegezte, míg bevett egy bal kanyart. – Mármint, nem baj, ha igen. Nyilván van, aki ilyenre költi a pénzét… - felhúzott szemöldökkel fordult felém. Határozottan úgy gondolta, hogy elment az eszem, és még csak nem is hibáztathattam érte.

- Természetesen nem itt lakom – vigyorodott el. – Azonban remek a konyhájuk. Nem is beszélve arról, hogy elég jó fedezéket nyújt.

- Óh, igaz. El is felejtettem, hogy ki ül mellettem – csaptam homlokomra színpadiasan, mire megforgatta szemeimet. – De tényleg, honnan tudod, hogy én nem egy őrült rajongó vagyok, aki követett az étterembe és most az elrablásodra készülök? – harsányan nevetni kezdett.

- Nem mondták még, hogy túl nagy a képzelőerőd? – kacagott tovább. – Bár bevallom, szívesen megnézném azt a jelenetet, ahogy megpróbálsz betuszkolni egy furgonba.

- És neked nem mondták még, hogy bunkó vagy? – nevetése csillapodott, ám egoista vigyora továbbra is ott ült arcán.

- Nem éppen ezekkel a szavakkal szoktak illetni - a szám tátva maradt. Milyen egy pökhendi majom!

- Hát, akkor bocs, hogy kipukkasztottam a hollywoodi buborékot körülötted – pislogtam rá ártatlanul, majd pillantásomat a tájra szegeztem. Köszönhetően a forgalomnak, még legalább húsz percet el kell töltenem vele. Remek! Csak tudnám, mivel érdemeltem ki mindezt.

- Nagyon felvágták a nyelved – Újra az a szívdöglesztő mosoly! Komolyan, ha nem lenne ilyen nagyképű, még egész helyes is lenne. Bár azért egy hajvágás ráférne.

- Tekints rá úgy, mint a tehetségemre – ezúttal rajtam volt a sor, hogy megmutassam gúnyos mosolyomat.

- Nem gondolná az ember, ha a ruhádra néz – pillantott végig szerelésemen. – Tudod, az üzleti életben az emberek, valahogy visszafogottabbnak tűnnek.

- Hát, igen. Mérhetetlen erőfeszítést igényel, hogy visszafojtsam eme remek személyiségemet – ismét felnevetett. Úgy láttam mondani készül valamit, ám telefonom csörgése megakadályozta. Elővettem az apró készüléket, amin legjobb barátnőm képe jelent meg. – Szia – emeltem a fülemhez a készüléket.

- Szia. Nem fogod elhinni, mi történt! Itt volt Paul! – nem tagadhatom, mennyire megleptek szavai, ám tekintve, hogy a menedzser egyik ügyfele éppen mellettem foglal helyet, nem biztos, hogy ez a legjobb időzítés.

- Értem. Figyelj, ezt majd később megbeszéljük! – próbáltam rávenni barátnőmet, hogy ezt a csevejt halasszuk későbbre, ő azonban úgy tűnt képtelen gátat szabni szóáradatának.

- Azt akarják, hogy menjek a turnéra is! Érted? A TURNÉRA! Hogy játszhatnám el Liam barátnőjét addig? – Megrökönyödtem a hallottakra. Ezt a Modest se gondolhatja komolyan! Magukkal vinni Bessiet hónapokra egy ostoba színjáték miatt? Persze, legalább fizetnek érte és láthatja a világot, ám kétségeim vannak afelől, hogy azzal a bunkóval töltött idő megérné-e. – Ez nonszensz! – bosszankodott tovább.

- Drágám, próbálj megnyugodni! Később átmegyek és mindent megbeszélünk – mélyet sóhajtott.

- Rendben, várlak.

- Igyekszem. Szia, puszi! – búcsúzkodtam. Szemem sarkából jól láttam, Harry furcsán méreget.

- Puszi! – bontottam a vonalat, majd visszacsúsztattam mobilom korábbi helyére. Az énekes arcán ismét az a pimasz mosoly ült.

- Mi az?
- Úgy látom, a lányok közé még holmi titoktartási szerződés sem állhat – kuncogott. A fenébe!