3. rész: Lassított felvétel

Sziasztok!

Szeretnémmegközönni a 11 feliratkozót, a 11 pipát és a kommenteket. Örülök, hogy a testvértörténet elnyerte a tetszéseteket!:) Remélem, ez a mai résszel se lesz másképp! Ám, mielőtt olvasni kezdenétek, szeretnék mondani nektek néhány dolgot. Szám szerint kettőt.
1. Oldalt, a chat alatt láthatjátok az elérhetőségeimet. Bármi kérdésetek van, ott megtaláltok. :)
2. Nagyon kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek! Én két napja sütök-főzök, remélem nálatok is sok finomság van! :))

.xx

C.

Ui.: Szeretném a részt az én drága Larissámnak ajánlani. Köszönöm ezt a 1,5 napot!!  ♥

Mobilom rezgése riasztott fel legmélyebb álmomból. Kézfejemmel megdörgöltem szemeimet, majd az apró készülékért nyúltam. A fülemhez emeltem, anélkül, hogy a kijelzőre pillantottam volna.

- Chloe Haggerty – mutatkoztam be, arra az esetre, ha üzleti ügyben keresnének. A vonal túloldaláról azonban nem várt válasz érkezett. Egy ismerős női hang szólalt meg, nekem pedig szükségem volt néhány percre, hogy rájöjjek, miről is van szó valójában.

- I think.. I think when it’s all over it’s just coming back in flashes, you know. It’s  like a kaleidoscop of memories, but it just all comes back. - mélyet sóhajtottam.

- Neked is jó reggelt, Alex! – dünnyögtem a készülékbe, mire ő felnevetett. Olyan hangos volt, hogy kezemet a hangszóróra kellett szorítanom. Oldalra pillantottam. Szerencsére Bessie nem ébredt fel rá.

- Reggelt, Drága! Mit szólnál az I knew you were trouble-höz reggelire a bájos Taylor Swift előadásában? – Ahhoz képest, hogy alig kelt fel a nap, egészen elemében volt. Ritka az ilyen a Carter testvérektől.  

- Menthetetlenül örülök. Hallod a hangomon? – erőltettem bele egy kis lágyságát, mielőtt azt hinné, leharapom a fejét. Nem veszíthetem a fogadást. Nem harc nélkül.

- Az egyetlen, amit hallok az a közelgő győzelmünk édes hangja – hallottam, ahogy a háttérben Josh is felkacag. Ezért tuti fenéken billentem mindkettőjüket! – Egyébként, képzeld… utána olvastam. Tudtad, hogy ezt a számot annak a One Direction-os gyereknek írta?

- Bocs, mit mondtál? Lemaradtam annál a kijelentésnél, hogy tudsz olvasni. – Bessie halk kuncogásba kezdett mellettem. Oldalra pillantottam, mire rám kacsintott.

- Kikérem magamnak! – horkant fel a beszédesebbik Carter.

- Kérni kérheted, de nem kapod – nevettem az apró készülékbe. A hangok alapján az ikrek is csak kacagtak.. – Most le kell tennem – pillantottam a fali órára. - Köszi, az ingyen ébresztést. Ne aggódj, még visszakapod!

- Alig várom! – Bontottam a vonalat, majd visszazuhantam a párnára. Egy pillanatra teljesen elcsendesedtem, mígnem kitört belőlem a nevetés. Bessie pedig örömmel csatlakozott hozzám.

A napok gyorsan peregtek el a fejünk fölött, miközben a megkeresések sorra érték cégünket. Bár őszintén örültem, hogy egyre keresettebbek vagyunk, a nyakamba szakadó munka kezdett kikészíteni. Sokszor napokig mást se láttam a laptopomon és a papírhalmokon kívül.

Talán ezért is könnyebbültem meg annyira, mikor végre letudtuk a Hiltont. Az utóbbi pár napban nem sok embert láttam magam körül, így feltett szándékomban állt felkeresni drága barátaimat. Mivel Bessie és Alex éppen bevásárló körúttal próbálták idejüket elütni, úgy döntöttem Josh-t szórakoztatom kicsit társaságommal.

Az ifjabbik Carter remek beszélőpartnernek bizonyult minden témában, ráadásul meglátásaink elég hasonlóak, ha az életről van szó. Leszámítva egyet.

Hónapokkal ezelőtt, mikor éppen a barátság extrákkal fázisunkat éltük, elkerülhetetlenül is felmerült közöttünk a párkapcsolat és szerelem, mint beszédtéma.  Ám legnagyobb meglepetésemre, nem értettünk benne egyet. Josh sosem zárta ki a komoly párkapcsolatok esélyét életéből, míg én, miután annyiszor kudarcot vallottam már bennük, képtelen lennék egy ilyen elköteleződésre adni a fejem. Valahogy sosem éreztem jól magam, ha rendes párkapcsolat fűzött egy sráchoz. Mintha a kapcsolat tényével feltámadna bennem egy démon, hogy kétségekkel tömje tele a fejemet. Márpedig kétségekkel telve lenni sosem jó, főképp egy párkapcsolatban nem.

- Szerinted, mikor jön rá ez a bolond, hogy itthon hagyta a bevásárló listát? -  Josh hangja szakított ki merengésemből.

- Hm? – pillantottam felé értetlenül. Felhúzott szemöldökkel válaszolt.

- A bátyám, Alex. Tudod, úgy néz ki, mint én, csak kevésbé sármos – felkacagtam egoista megállapításán. – Boltba ment bevásárló cetli nélkül – meglebegtette előttem az apró papírdarabot, melyen Alex kézírása díszelgett.

- Gondolod be fog férni a hűtőbe? – összenéztünk, majd mindkettőnk torkából öblös nevetés tört fel.  Mindketten jól ismertük már az idősebbik iker vásárlás iránti utálat, így most, hogy fogalma sincs, mit is kell venni, egészen biztosan felvásárolja a pultok nagy részét, nehogy vissza kelljen mennie.

- Nem vagyok benne biztos – elhúzta a száját, majd a pulthoz lépett, hogy készítsen magának egy kávét. – Kérsz te is? – helyeslően bólintottam, majd tekintetem a jegyzettömb mellett heverő telefonra tévedt. Egészen biztos voltam benne, hogy nem Joshé, ugyanakkor Alex kezéből sem tűnt ismerősnek.

- Az kinek a mobilja?- felém fordult, majd követte pillantásomat.

- Alex munkahelyi készüléke – arcomon széles mosoly terült el a szavak hallatán. Szóval a kis drága gyanútlanul itt felejtette a telefonját. Ejnye-bejnye. Ilyen felelőtlenséget háború idején!

Felálltam és a magányos készülékhez léptem. – Mire készülsz?

- Semmire – emeltem fel kezeimet ártatlanul. Huncut mosolyra húzta ajkait, majd megcsóválta fejét. Amint visszafordult a bögrék felé leemeltem helyéről a telefont. Bekapcsoltam a bluetooth-t és gyorsan átküldtem rá az egyik Justin Bieber számot. Josh ismét rám pillantott. Alsó ajkamba haraptam, majd a pultra csúsztattam a készüléket. Felnevetett gyermeteg viselkedésemen és elém tolta az elkészült kávét. Belekortyoltam, miközben megnyomtam még pár gombot a készüléken, így mikor legközelebb megszólal, az ifjú világsztár nagysikerű slágerét fogja játszani.

Elejtettem egy büszke mosolyt és reménykedtem, hogy a közelben leszek, mikor ez megtörténik.

- Nem láttál semmit – mutattam Josh-ra, majd hozzáhasonlóan a pultnak dőltem, hogy elfogyasszam kávémat.

- Ahogy kívánod - felnevetett, ám szigorú pillantásom láttán megadóan felemelte kezeit.

Elmosolyodtam és elképzeltem magam előtt a pillanatot, mikor hivatalosan is megnyerem a versenyt.

Másnap egy újabb szállodaigazgatóval volt találkozóm, melyre kollégám Dan is velem tartott. Az igazgató külön kérésére a hotel éttermében találkoztunk, mely nem csak a bejelentkezett vendégek, de bárki más számára is elérhető volt.

Örültem a dolognak, hiszen a mindennapokban nem igazán engedem meg magamnak az étterembe járás luxusát, ettől függetlenül azonban csak finoman étkeztem. Elvégre ez az üzleti etikettünk része is.

Az úr elárulta, a város külszegletében és Birminghamben is van egy-egy szállodája ezen kívül, és elérkezettnek látja az idejét némi átalakításnak. Ebben szeretné a mi segítségünket kérni. Egész ebédünk során a különböző ötleteket vitattuk meg, miközben kitértünk azon megkötésekre is, melyeket mindenképpen szeretne a szállodához társítani. Örültem, mert látszott, hajlamos a kompromisszumkötésre a tervek terén. Sokkal nehezebb a dolog, ha egy önfejű multimilliomosról van szó.

- Mikor is találkozunk akkor legközelebb? – pillantott felém, mikor a megbeszélést követően mindhárman felálltunk az asztaltól. Nem lehetett nem észrevenni, ahogy végigmért. Perverz!

- Jövő hét péntekre összeállítjuk a terveket – biztosítottam róla. Széles mosollyal az arcán bólintott, majd kezet fogott mindkettőnkkel.

- Már alig várom! – Ha tudná, én mennyire… Pff. Hihetetlen, hogy némelyik embernek semmi sem szent. Az egész megbeszélés során rajtam legeltette szemét, holott milliomos lévén jól tudhatná, az üzleti életben, egyenlő felek vagyunk, nemtől és kortól függetlenül. Ezek az alkalmak pedig kizárólag a munkáról szólnak. Nem másról!

- Sima ügy lesz – motyogta Dan, miközben belebújt kabátjába. – Csak az a lényeg, hogy te add elő! – Felnevetett, mire finoman a lábára léptem. – Áú, ez igazán nem volt szép. – oldalra dobtam hajamat, ahogy azt számos tévéreklámban láthatjuk napjainkban, majd a kijárat felé indultam. Kezeim közé vettem telefonom és megnéztem az utóbbi másfél órában érkezett értesítéseket.  Teljesen elmerültem az apró készülékben, mikor megpillantott Alex üzeneteit. Úgy látszik a csengőhangos terv bevált.

Jóízűen felkacagtam, miközben az asztalok között egyensúlyoztam.

- Valami izgis sztori? – kérdezte kollégám, ki mindvégig mögöttem lépkedett.

- Csak nyerni fogok egy foga… - nem volt lehetőségem befejezni a mondatot. Mivel szemeim a képernyő bűvöletében voltak, nem vettem észre, hogy rossz irányba tettem egy lépést. Megbotlottam az egyik vendég székének lábában és elhasaltam a padlón.

- Jól vagy? – meglepődtem a felém nyújtott kéz láttán. Danielre számítottam, ennek a karnak a gazdája azonban izmosabb volt és furcsa szenvedélyt mutat a tetoválások iránt. Tenyerem az övébe csúsztattam és engedtem, hogy felsegítsen.

-  Igen, minden rendben. Köszönöm – leporoltam nadrágomat, majd pillantásom a segítőre esett. Szemeim elkerekedtek az ismerős arc láttán. – Te vagy az a srác… - mutatóujjammal megböktem mellkasát. Elmosolyodott, miközben egy aprót biccentett. – A hülye haverod idegesítette fel Bessiet – Értetlenül ráncolta össze szemöldökét. Nyilván nem ilyen köszöntésre számított, ahogy senki más sem. Bevallom, magam se tudtam volna jó okot adni, miért ezek a szavak hagyták el elsőként a számat egy világsztár társaságában. De hát önmagamat adtam, mint mindig.
Miközben gondolatban hátba veregettem magam, vetettem egy gyors pillantást a körülöttem állókra. A göndörfürtjeiről ismert énekes még mindig meglepetten pislogott rám, míg asztaltársasága, a két korunkbeli srác – kik mellesleg arcra kimondottan hasonlítottak rá – nevetésüket próbálták visszafojtani.

- Öhm.. Bessie? Úgy érted Liam Bessieje? – Felhúztam szemöldököm, miközben tekintetem ismét végigfutattam arcán.

- Igen – bólintottam helyeslően. Dan vállamra helyezte karját, miközben meglepetten járatta pillantását köztem és az énekes között.

- Ne haragudj, de nem tudom, hogy mi történt közöttük – emelte fel megadóan kezeit. Szólásra nyitottam számat, ám kollégám megelőzött.

- Mennünk kellene – biccentett a kijárat felé. Bólintottam, ám tekintetem nem szakítottam el a zöld szempártól.

- Nézd, tényleg sajnálom, de tényleg nem tudom mi történt. Ha ez megnyugtat, mindenképpen beszélni fogok Liammel – felsóhajtottam. Bármennyire szerettem volna, hogy ledorgálja cimboráját – sőt, kit áltatok, én magam akartam szembesíteni őt a dolgokkal - azonban rá kellett jönnöm, hogy nincs jogom beleszólni. Hiszen én eredetileg nem is tudhatnék a szerződésről!
- Ne fáradj! – legyintettem a levegőben. – Elnézést, hogy félbeszakítottam az ebédeteket. Sziasztok – Még azelőtt továbbindultam, hogy lehetősége lett volna bármit mondani. Annyit azonban még így is hallottam, hogy asztaltársaságából kitört a nevetés.  

(Megpróbáltam ismét kreálni egy képet a srácok beszélgetéséről, de nem látszottak a képek, így hát úgy döntöttem, beteszem külön  a képeket és annak a  nevét, aki éppen írta. Tudjátok, ez az a beszélgetés, amit Chloe a telefonján folytat, mielőtt megbotlik. ;P )

Alex:  

Josh: 

Alex:

Josh:

Chloe: