2. rész: Pizsamaparti

Sziasztok!

Íme, megérkeztem a második résszel. Sajnos azt kell mondanom, Harry még ebben sincs benne - legalábbis közvetlenül - de hamarosan arra is sor kerül! :) 

Nagyon köszönöm az első részhez a kommenteket, és azokat is, melyeket Larissánál eljtettetek meg. Nagyon hálás vagyok/hálásak vagyunk érte és igyekszem mindegyikre válaszolni! :))

Emellett, mint azt láthatjátok, megint alakítgattam kicsit az oldal külsején. A Carry is real menüpontnál pedig feltöltöttem egy ismertetőt is. (Chloe  képére kattintva juttok a sztori menüjébe.) Így valamivel jobban tetszik nekem, de kíváncsi vagyok, ti mit szóltok hozzá!

Várom a visszajelzéseiteket, a részhez pedig jó olvasást kívánok! 

.xx

C.

Elterültem az ágyon, miközben oldalra toltam laptopomat. Hivatalosan is kikészültem. Szemeim majd kifolynak a helyükről, agyam pedig képtelen több információ feldolgozására a marketinget illetően. Nem is beszélve a menthetetlen éhségről, mely már órák óta kínoz.

Mutatóujjammal megmasszíroztam halántékomat és mélyet sóhajtottam. Mindig tudtam, hogy a marketing nem éppen könnyű munka, különösen akkor, ha szállodákról van szó. Amellett, hogy mi felelünk az arculat megtervezéséért és a megfelelő turistakör eléréséért, a cég, melyet munkaadómnak nevezhetek, kapcsolatot tart minden valaha volt ügyfelükkel, hogy a későbbiekben is segítsünk, ha esetleg a vendégéjszakák száma feltűnően megcsappanna. Ilyenkor meg kell találnunk a probléma gyökerét, és megoldást találni, hogy ismét fellendüljön a szálloda. Ez pedig közel sem gyerekjáték.

Lehunytam szemeimet egy pillanatra, mire apró kopogást hallottam szobám ajtaja felől.

Drew, a bátyám tálcával a kezén egyensúlyozott el ágyamig.

-                     Hoztam egy kis erősítőt – mosolygott rám, majd ölembe csúsztatta a tálcát. Laptopomat lehajtotta, közé csúsztatva mappámat, és elfoglalta a helyet mellettem. Pumaként vetettem magam a Ceasar salátára, melyet testvérem maga készített.

-                     Ezzel most az életemet mentetted meg - motyogtam két falat között. Mohón fogyasztottam el és a legkevésbé nőiesen, ám ha valaki előtt nem zavartattam magam ezzel kapcsolatban, az Drew. A bátyám és én már gyermekekként is jobban összetartottunk, mint nővérünkkel. Talán mert ő azon volt, hogy megkeserítse mindkettőnk életét…

Végül aztán, mire betöltöttem a tizennyolcat, szeretett bátyám úgy döntött, kirepül a családi fészekből, én pedig kapva kaptam az alkalmon és vele tartottam. Azóta is közösen bérlünk lakást, csak úgy, mint egyetemi éveim alatt is tettük.

-  Sejtettem – mosolygott rám. – Órák óta ki se mozdultál a szobádból.

-                     A Hilton épületeinek kimutatását kellett átnéznem az elmúlt öt évből. – Felszisszent szavaim hallatán. – Számokkal fogok álmodni - Keserűen felnevettem, majd villámra szúrtam az utolsó falatot is.

-                     Értem – sóhajtott fel. Bár elég jól fizettek a munkámért, testvérem nem szívesen nézte, ahogy naponta halálra fárasztom agyamat. Anyához hasonlóan attól fél, egy nap majd agyvérzéssel végzem. – Na, és mi volt tegnap? Nem meséltél túl sokat..

-                     Nem nagyon volt mit – megrántottam vállam egy nevetés kíséretében. – Önmagunk voltunk.

Szólásra nyitotta száját, telefonom rezgése azonban belé fojtotta a szót.  – Bessie az – pillantottam rá bocsánatkérően. Megértően bólintott, majd összeszedte a tányérokat és magamra hagyott.

-                     Szia, B! – emeltem fülemhez az apró készüléket. Valójában meglepett hívása, hiszen a tegnap este részleteiről már kifaggattuk a srácokkal.

-                     Szia – dünnyögte. – Nem fogod elhinni, mi történt! - Hanglejtése megrémített. Úgy tűnt, valami nagyon kiborította.

-                     Mesélj! – ismét lehunytam szemeimet, miközben visszacsúsztam fekvőhelyzetbe. Amint legjobb barátnőm kibökte, hogy a megbeszélt összeg dupláját utalták át számlájára, majdnem lefordultam az ágyamról. Persze, örültem, hogy egy időre megoldódnak anyagi problémái, ugyanakkor valami nagyon nem stimmelt az ügyben. Ha véletlen duplázták meg, arról már értesítették volna.

-                     Nem szorulok a könyöradományukra - morgott tovább a vonal túl oldalán Bessie. Felsóhajtottam, miközben fejben végiggondoltam az egész szituációt, melybe legjobb barátnőm keveredett. Nehéz ilyen helyzetben igazán jó tanácsot adni, főleg, hogy nem ismerem az illetékesek egy részét.

-                     Nem tudod esetleg valamilyen elérhetőségüket? Meg kellene próbálnod beszélni velük – tanácsoltam.

Úgy tűnt Bessienek se jutott eszébe jobb ötlet, így végül abban maradtunk, hogy felkeresi Pault és utánakérdez a dolgoknak. Bár nem voltam igazán jártas ebben a hostess témában, mióta B. ezzel próbál egy kis pénzt keresni, jobban beleláttam a munka lényegébe. Ehhez hasonló esettel azonban még én sem találkoztam. Bármennyire is megkedvelte a fizető partner a hostess lányt.. Ki tudja, talán ez a Payne gyerek azt gondolja, így nyerheti el Bessie figyelmét.

Miután bontottuk a telefonvonalat, kikecmeregtem puha ágyikómból és testvérem után indultam. Kíváncsi voltam, mit készült mondani, mielőtt telefonom rezgése beléfojtotta a szót.

-  Végeztél is? Máskor órákig tart – pillantott felém, amint beléptem a konyhába.

-                     Csak bosszankodott egy kicsit és ki akarta önteni a lelkét – rántottam meg vállamat. - Nem olyasmi, amiről szívesen beszélgetne órákig az ember. – megértően bólintott, miközben újabb tányért igyekezett elmosni.

-                     Átveszem – léptem mellé.

Intett, hogy hagyjam csak, ám végül mégis ellépett a mosogatótól. Ez volt az a házimunka, melyet mindketten gyűlöltünk, ám nem rendelkeztünk annyi mosatlannal, mely igényelné a mosogatógép használatát.

Kezembe vettem a szivacsot és hozzáláttam, hogy megtisztítsam a tányérokat. Drew megtörölte kezeit, majd karba fonta őket és lazán a pultnak támaszkodott.

-  Köszönöm a kései ebédet – pillantottam felé hálásan. Félszeg mosoly terült el arcán.

-                     Van egy ötletem, hogy tudnád meghálálni – meglepetten pillantottam rá. Elöntött a kíváncsiság, mit találhatott ki. – Hayleyvel évfordulónk van – Elmostam az utolsó evőeszközt is, majd boldogan felé pillantottam. Drew nyelviskolai tanár, Hays pedig az egyik diákja volt, és bár az első pillanattól kedvelték egymást, bátyám tisztességesen akart játszani és csak a kurzus elvégzése után kezdett el udvarolni a lánynak, aki örömmel fogadta mindezt. Ma pedig már a második évfordulójukat ünneplik.

-                     Szívódjak fel? – emeltem tekintetem ismét testvérem arcára. Elhúzta ajkait, majd egy aprót bólintott.

-                     Tudom, hogy szemétség ilyet kérni, főleg így az utolsó pillanatban… - leintettem magyarázkodását. Jó testvérek voltunk és tökéletesen megértettem kérését. Szeretnék az estét kettesben eltölteni, ez azonban Hayleynél még kevésbé megoldható, ezért fordult hozzám ezzel a kéréssel.

-                     Semmi gond, ne aggódj! – közelebb lépett és boldogan megölelt.

-                     Köszönöm! – apró puszit leheltem arcára, ő pedig el is indult szobája felé. Gyanítom első dolga értesíteni kedvesét a fejleményekről.

Követtem példáját és visszabattyogtam szobámba. Lehuppantam az ágy szélére, miközben átértékeltem a lehetőségeket az estét illetően, és bár tudom, hogy barátaim többsége gondolkodás nélkül velem tartana bármilyen buliba, nem volt különösebben kedvem kimozdulni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem örülnék egy gyermekkorunkra emlékeztető pizsamapartinak a legjobb barátnőmmel…

Kora este parkoltam le a családi ház előtt. Miután otthon a fiókba száműztem az összes munkámat illető papír fecnit és bátyámat is kisegítettem a készülődésben, felkaptam néhány fontosnak vélt holmit és útnak indultam. Bár Bessiet nem értesítettem előre érkezésemről, reméltem, nem zavarom meg a ház nyugalmát.

Az ajtóhoz léptem és megnyomtam a csengőt. Alig pár pillanat múlva nyílt az ajtó és Mr. Clinston állt előttem.

-  Helló, Chloe – mosolygott rám kedvesen.

-                     Jó estét, Mr. Clinston! Bessie itthon van? – határozottan bólintott. – Zavarhatnám őt? – Széles mosolyra húzta ajkait, majd betessékelt a lakásba. Imádtam, hogy ennyire közvetlenek. Talán ezért is szerettem több időt eltölteni itt, mintsem Birminghamben, a saját családommal.

Mire levettem cipőmet, barátnőmet már informálta is kotnyeles húgocskája. A lépcső alján futottunk egymásba.

-                     Szia – köszöntött egy apró öleléssel. Egy karral viszonoztam tettét, majd hátráltam egy lépést. – Hát te? – alsó ajkamba haraptam és beszélni kezdtem.

-                     Drew-nak kell a lakás… Gondoltam lehetne egy csajos esténk – lesütöttem pillantásomat. Bár nem gyakran jöttem zavarba barátaim körében, tudtam, hogy szülei is hallják szavaimat, már pedig nem akartam, hogy azt higgyék, rájuk akaszkodom. – Persze csak, ha nem zavarok…

-                     Te sose! – mosolygott rám. Hálásan pillantottam rá, majd felemeltem eddig lábam mellett heverő táskámat.

-                     Hoztam nasit! – jelentettem ki büszkén, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.

Egy doboz After Eight-el és néhány pohár tequilával később megkíséreltem belefulladni határtalan nevetésem okozta könnyeimbe.

-                     Lehet nem most kellett volna kinyitnunk – pillantott a mellettünk álló üvegre. Még tavaly kapta a születésnapjára Alextől.

-                     Viccelsz? Nem is tudom, minek vártunk vele eddig! – kezdtem bepörögni. Ereimben szánkázott a vér, testemet átjárta az adrenalin. Felpattantam és a laptopjáért nyúltam, miközben összeszedte az üres csokis papírokat.

-                     Mire készülsz? – mosolygott rám. Visszahuppantam az ágyra és a Youtube keresőjébe pötyögtem néhány szót. Bessie kérdően felhúzta szemöldökét.

-                     Azt mondtad jó arcok… - rántottam meg vállam, miközben rákattintottam az első videóra, mely címe szerint egy igen vicces interjút tartalmazott.

Ali pár perc múlva megpillanthattuk Alan Carr-t, amint a Chatty Man egy 2011-es kiadásában vendégül látta a srácokat. Bár Alan, humorista énjének köszönhetően igen remek személyiség, a fiúkra se panaszkodhattunk. Egy-egy grimaszon, vagy épp beszóláson percekig képesek voltunk nevetni. Nem is beszélve a szöszke ír hahotázásáról.

Amint az interjú végére értünk, újabb és újabb videókat néztünk meg, míg végül hasamban éreztem az izomláz jeleit.

-                     Mikor cserélték ki a lassított felvételt egy lányra? – értetlenkedtem egy tavalyi videó láttán. Bessieből kitört a nevetés.

-                     Az még mindig Harry – Nem hittem szavainak. Összeszűkült szemekkel hajoltam közelebb, hogy szemrevételezzem a felkötött hajú srácot, ki gyakorta úgy beszél, mintha benyomta volna a lassítás gombot. Bár, így legalább több lehetőséget ad rajongóinak, hogy hallják rekedtes hangját.

-                     Hát jó… - ujjamat a touch padra simítottam, miközben a videósávot fürkésztem. – Van filmjük is – kacagtam fel. Barátnőm nevetve megcsóválta fejét, miközben rákerestem a This is us-ra. Egyikünk számára se volt kérdés, mivel töltjük az este további részét. Elindítottuk a filmet, miközben kényelembe helyeztük magunkat. Bessie elnyúlt az ágyon, én pedig még mindig törökülésben méregettem a képernyőt.

Bevallom nem számítottam túl sokra a filmtől, végtére is ez csak egy bemutató a világ jelenleg legsikeresebb fiúbandájának életéről… Csakhogy azon srácok élete nem olyan sablonos, ahogy azt bárki várná holmi szupersztároktól. Az utóbbi 107 perc nem csakhogy alátámasztotta mindazt, amit Bessie a srácokról mesélt, de az én szimpátiámat is egészen sikerült elnyerniük. Bár nem zárhattam ki annak a lehetőségét, hogy mindez csak marketingfogás, jól esett ebben hinni. Végtére is a legjobb barátnőm randizott egyikükkel. Még, ha nem is egészen úgy történt, ahogy azt a média hiszi.