4. rész: Váratlan hős

Sziasztok!

Őszintén sajnálom a késlekedést! Akik tagjai Larissa csoportjának, tudják, hogy vizsga miatt történt. Nos, a vizsgámat erre a hétre halasztották, és két másikkal megtoldották, szóval a helyzet nem javult, de nem akartalak tovább megváratni benneteket.

Mivel Larissa késett egy napot a hétvégén, gondoltuk fent tartjuk a hagyományt és én is egy nappal később teszem ki.
Remélem, megérte várni!

.xx

C.

Nem mondanám, hogy kiváltképp örömmel töltött el Bessie Modest-es ebédjének tudata. Persze, örültem, hogy ismét pénzt kereshet, és jól érzi magát, ám továbbra is úgy éreztem, jobb, ha nem bonyolódik bele mélyebben a világhírű banda életébe. Pont elég, hogy hazugágra kényszerítették őt a világ előtt, most még komplikáltabb, hogy beismerte, tetszik neki rossz modorú ál-barátja. Szép kis kalamajka, mondhatom!

- Most komolyan bedurciztál? – Josh vállával lökött rajtam aprót, hogy észhez térítsen merengésemből.

- Nem duzzogok, csak nem vagyok biztos abban, hogy ez egy jó ötlet... – rántottam meg vállaimat. Bár az emberek majd 80%-a elintézné ezt a beszélgetést annyival, hogy biztos csak irigykedem, ám barátaim ennél jobban ismernek. Az egyetlen, ami érdekelt, nehogy ismét megbántsák a legjobb barátnőmet. Hiszen az efféle multimilliomos világsztárok gyakran azt hiszik bárkivel, bármit megtehetnek.

- Bessie már nagylány, és elég talpraesett, úgyhogy ne aggódj! – Joshie rám kacsintott. Torkomból mély sóhaj tört fel, majd fejemet vállára hajtottam.

- Mit szólnál egy dalhoz, amely garantáltan jobb kedvre derít? – enyhe szívroham kerülgetett, mikor Alex anélkül, hogy megkerülte volna a kanapét, előre hajolt fejem mellett.

- Most inkább kihagyom – lehunytam szemeimet pihenésképpen. Éreztem, ahogy a munkám okozta fáradtság megpróbál elnyomni. Éjjel háromkor még a terveken dolgoztunk Dannel, hogy kielégítse majd a megrendelő igényeit. Bár ehhez drága kollégám szerint elég lenne egy mélyen dekoltált felsőben megjelennem.

- Jól gondold meg! Kihagyhatatlan ajánlat! – Nemet intettem fejemmel, ám Mr. Carternek nyilvánvalóan gondjai akadtak az értelmezéssel, hiszen pár pillanat múlva rázendített. – It feels like a perfect night to dress up like hipsters and make fun of our exes oh oh oh oh – kinyitottam szemeimet. Tekintetem szinte szikrákat szórt. Épp elég baja van az embernek a szőke dalos pacsirta nélkül is. Drága cimborám azonban semmisnek tekintette pillantásomat és csakúgy, mint legutóbb, tovább folytatta – It feels like a perfect night for breakfast at midnight. To fall in love with strangers. Oh oh, oh oh. – Füleimre tapasztottam kezem, tompítva a zajt, mikor Drew lépett a nappaliba.

Hayley alig húsz perccel az ikrek érkezése előtt távozott, egy sürgős meeting miatt, ezt követően pedig Drew a szobájába vonult, hogy szabad teret biztosítson a határtalan hülyeségnek, ahogy fogalmazott.

- Húgi, már ezerszer elmondtam, hogy ne hozz kutyát a házba! – Alighogy kiejtette száján a szavakat, kitört belőlünk a nevetés. Hiába. Ha akarnám, se tagadhatnám le, hogy testvérek vagyunk.

- Azt hiszem, ez mindent elárul az énektudásodról – hátba veregettem Alexet, ki átvette szerepem, és megjátszotta sértődöttségét, miközben megpróbálta visszafojtani kacagását.

- Te meg a bátyád vagytok a világ leggonoszabb házigazdái – bosszankodva vetődött a kanapéra, miközben testvérem is úgy döntött, csatlakozik hozzánk és helyet foglalt a fotelben.

- A temérdek ingyen kaja vagy a kényelem miatt? – dobta Drew lábait a dohányzóasztalra.

- Szerintem díjat érdemelnénk, amiért megtűrünk – hevesen bólogatni kezdtem, mire Alex az oldalamba csípet. – Aúúú! – jajdultam fel, majd mindünkből kitört a nevetés.

- Megérdemelted – vigyorgott rám. Küldtem felé egy pimasz mosolyt, majd kirántottam Josh háta mögül a párnát és testvére képébe vágtam.

- Héé! – az évek során már hozzászoktam, hogy ikrek lévén, gyakran reakciójuk is egyforma és egyidejű. Felkacagtam, mire két oldalról repültek arcomba a párnák.

- Drew, be kellene vetned a nehéz tüzérséget! A kishúgod éppen fuldoklik a párnákban – kukucskáltam ki az időközben beterítő díszpárnák alól.

- Á, jó nekem itt – legyintett mosolyogva, miközben belemarkolt a chipsbe. Remek. Szóval magamra maradtam, két izompacsirta ikerpalántával.

Felsóhajtottam, majd felmarkoltam néhány párnát és barátaimra hajítottam. Ha párnacsatázni akarnak, ám legyen!   

Bevallom, még jó, hogy párnákkal csatáztunk és nem labdával, hiszen így megkíméltem magam egy méretes monoklitól a megbeszélés előtt. Bár talán akkor Dan nem mondhatná, hogy csak miattam olyan segítőkész a szállodaigazgató.

Megcsináltam frizurámat, majd belebújtam kosztümömbe, mielőtt felkentem egy kis alap sminket. A gyomrom görcsben volt, mint minden alkalommal, mikor meg kell mutatni terveimet a világnak. Úgy gondolom, ez is olyan, ami idővel javul, de teljesen soha nem fogom kinőni.

Perdültem egyet a tükör előtt, miközben egy apró mosolyt varázsoltam az arcomra. Legszívesebben visszabújnék meleg takaróm ölelésébe, ám azért sajnos nem fizetnek. Nekem legalábbis biztos nem.

Alighogy vállamra kaptam táskámat, megszólalt a telefonom. Daniel neve megállíthatatlanul villogott a kijelzőn.

- Azonnal indulok most már –szóltam bele, miközben elindultam lefele a lépcsőn.

- Az jó – köhögött. – Én azonban nem tarthatok veled – ledermedtem az utolsó lépcsőfokon állva. Most ugye csak viccel?

- Ez valami tréfa, ugye? – fuldokló köhögése előzte meg szavait.

- Sajnálom – szipogta. – de elkaptam valami vírust, jelenleg megmozdulni nem bírok - Elfogott a pulykaméreg. Nem teheti ezt velem! Annyit dolgoztunk ezen a projekten!

- El kell jönnöd! Egyedül képtelen vagyok rá – kérleltem, ám amint meghallottam szavaimat kísérő köhögő rohamát, rá kellett jönnöm, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha otthon marad. – Vagy talán elnapolhatnánk… - vetettem fel, miközben az előszobába léptem.

- A főnök megölne – krahácsolta. -  El kell menned! Képes vagy rá, én tudom. Csak csinálj mindent úgy, ahogy megbeszéltük – mélyet sóhajtottam, majd felmértem a lehetőségeket. Ha nem megyek el, a megrendelő szinte biztosan eláll az együttműködéstől, ha azonban elmegyek, könnyen előfordulhat, hogy valamit esetleg elfelejtek megemlíteni a tervet illetően. – Meg kell próbálnod – felsóhajtottam, majd beleegyeztem a dologba. Már most látom, hogy ez a nap katasztrófa lesz!

Néhány mély sóhaj és egy újabb csésze kávé után végre hajlandóságot mutattam elhagyni a kávézót és besétálni a szállodába. A recepciós hölgy értesítette az igazgatót, aki alig pár perccel később már az étterem felé terelt.

- Kérem, bocsásson meg, amiért egyedül érkeztem. Daniel, akarom mondani, Mr. Morgan lebetegedett, így jobbnak láttuk, ha otthon marad a gyógyulás érdekében – magyarázkodtam, társam hiányát illetően, miközben helyet foglaltunk az egyik asztalnál.

- Ez igazán sajnálatos. Mindenképen adja át neki üdvözletem, és jókívánságaimat mielőbbi gyógyulását illetően! – bólintottam, majd kezembe vettem az étlapot. Olyan ideges voltam, hogy gyomrom összeszűkült.  Semmilyen ételre nem vágytam, ám az illem megkövetelte. Az üzleti élet első szabálya pedig, hogy nem hányhatsz fittyet az etikettre.

- Úgy lesz – feleltem, miközben tekintetemmel kiválasztottam egy szimpatikusabb ételt. Miután üzletfelem is hasonlóan tett, leadta a megrendelést a pincérnek, majd pillantását ismét rám emelte.

- Nos, amíg várunk, kérem, ismertesse a terveket! – mosolygott rám. Az ölemben heverő mappáért nyúltam, ám nem tudtam, nem észrevenni, amint szemeit dekoltázsomon legelteti. Nagy levegőt vettem, hogy elfojtsam a kitörni vágyó szitokszavakat, majd nekiláttam a kidolgozott terv ismertetésének.

Egy órával később már biztosan tudtam, hogy terveink hamarosan megvalósításra kerülnek, ám nem lehettem biztos abban, hogy a kívánt eredményt milyenségükkel értem el. Kiváltképp, mivel az elmúlt hatvan percben az én drága üzletfelem kötelességének érezte megszűntetni a Daniel távolléte okozta hiányérzetet. Talán Alexhez hasonlóan, ő is értelmezési problémákkal küzd, én ugyanis azt mondtam a munkatársam beteg, míg ő úgy tesz, mintha legalábbis családi állapotomat ismertettem volna.

A múltkori perverz pillantások mostanra érintésekké lettek, és bár erősen próbáltam fenntartani a kellő távolságot, a munkám miatt nem vethettem véget idő előtt a megbeszélésnek.

- Nos, a főnököm akkor postázza majd Önnek a szerződést – csúsztattam hátrébb a széket, hogy végre felállhassak.

- Már alig várom! – lelkendezett. Vállamra emeltem táskámat, majd kezembe kaptam mappámat, hogy mielőbb az ajtón kívül tudhassam magam.

- Köszönöm, az ebédet – fordultam felé, közelsége hatására azonban hátrahőköltem.

- Igazán nincs mit – hátrasimította egy kósza hajtincsemet. Lesepertem kezét, majd megpróbáltam kikerülni, ő azonban csípőmnél fogva visszahúzott. – Ne siessen ennyire, kérem!

- Ne haragudjon, de már várnak otthon – megpróbáltam lefejteni magamról kezeit, ő azonban nem csak méretben, de erőben is nagyobb volt nálam. Felmordultam, amint tett felém egy lépést. Na, ez határozottan több annál, mintsem el kelljen viselnem a munkám érdekében!

- Hát te itt vagy? – egy mély, rekedtes bariton csendült fel mögöttem, mégis valahogy ismerősnek tűnt. Felé fordítottam fejem, mire észrevettem, hogy gyors lépésekkel tart irányomba. Már csak ez hiányzott! – Rég láttalak. – Nem hagyta, hogy egy szót is kinyögjek, közelebb hajolt és arcon csókolt, mintha csak a legjobb barátja lennék. Nem értettem az göndörfürtös énekes viselkedését, mindaddig, míg szemébe nem néztem. A zöld szempár aggódást és feszültséget tükrözött, majd pillantása a tolakodó kezekre vándorolt.

- Szia, Harry – nyögtem nevét, majd az igazgató úrra pillantottam. – Engedje meg, hogy bemutassam, ő itt Harold Styles – intettem a váratlanul felbukkanó énekes felé. – Harry, ő itt Mr. Harris.

- Üdvözlöm – nyújtotta kezét, mire üzletfelem kelletlenül megrázta azt. – Mi újság? – emelte rám ismét tekintetét.

- Éppen arról beszéltünk, hogy szívesen hazaviszem az ifjú hölgyet – lefagytam. Még, hogy én és ő egy kocsiban? Na, arról álmodhat!  Ha innen elhúztam, tuti, hogy panaszt teszek rá a főnöknél.

- Erre semmi szükség – emeltem fel kezeimet tiltakozóan, majd ismét hátráltam egy lépést.

- Igen, majd én elviszem, úgyis azon a környéken lakom – Harry mosolya a legmogorvább embert is képes lenne levenni a lábáról, Mr. Harris azonban nem tágított ilyen könnyedén.

- Maradjon csak nyugodtan, igyon egy kávét a barátaival – pillantott az énekes korábbi asztala felé. Oda emeltem tekintetem, és szinte azonnal kiszúrtam, hogy ezúttal a két esetleges rokona helyett, James Corden és Ben Winston foglaltak helyet az asztalnál. Végtére is, híreseknél ez már csak így megy. – Szívesen elfuvarozom Ms. Haggertyt – egy pillanatra elgondolkodtam, hogyan is vághatnám ki magam a leggyorsabban ebből a helyzetből, és bár biztos voltam benne, hogy később meg fogom bánni, tettem néhány lépést Harry felé.

- Semmi gond, Mr. Harris – küldtem felé egy műmosolyt. Szinte fájt, hogy rá kellett kényszerítenem magamat. – Mr. Styles majd hazavisz, nem kell fáradnia. – ahelyett, hogy esélyt adtam volna neki a további akadékoskodásra, belekaroltam az énekesbe. – Mehetünk? – aprót bólintott, majd egyszerre indultunk meg az ajtó felé. – Viszontlátásra! – intettem Mr. Harrisnek. Egy percre elakadt a szava, majd beletörődően elköszönt tőlünk és nem gátolt meg a továbbiakban a kijutásban. – Vagy inkább soha viszont nem látásra! – motyogtam a szálloda ajtón kívül érve. Elengedtem megmentőm karját és idegesen hajamba túrtam. Az egyetlen, amit utáltam a munkámban, hogy ilyenkor szószártyád énemet a kosztümömön kívül kellett tudnom. Pedig tudnék mit mondani annak a vén kujonnak!

Megvártam, míg a szálloda biztonsági kamerájának látókörén kívülre kerülünk, majd megálltam és felsóhajtottam. Harry zsebébe csúsztatta kezeit, miközben aggódó pillantását rajtam nyugtatta. 

- Jól vagy? – aprót bólintottam.

- Köszönöm – küldtem felé egy apró mosolyt. Legyintett egyet a levegőbe, jelezvén, hogy semmiség. – Nos, akkor én megyek is. Szia – intettem aprót, majd az aluljáró felé indultam. Elkapta karomat, ő azonban Mr Harrissel ellentétben, nem akart fogdosni, mindösszesen maga felé fordítani.

- Megígértem, hogy hazaviszlek. Szeretem állni a szavam – emelte fel a mutatóujjára csúsztatott karikát, melyen slusszkulcsa lógott.

- Nézd, erre semmi szükség! Az csak azért volt, hogy kijussak onnan, és tényleg hálás vagyok érte – kezdtem mentegetőzésbe, ő azonban belém fojtotta a szavakat.

- Ha tényleg hálás vagy kedves BKB, akkor nem viaskodsz velem, hanem elfogadod az ingyen fuvart – megadóan felsóhajtottam, majd megkerültem kocsiját és lediktáltam címemet, míg kitártam az anyósülés felőli ajtót. Már elegem volt a pasikkal való hadakozásból.

Lerogytam a kényelmes bőrülésre, majd bekötöttem magam, míg Harry is beszállt. Míg elindította az autót, újra végiggondoltam szavait.

- Várj! Mi az a BKB? – arcán pimasz mosoly terült el, miközben kilavírozott a parkolóból.

- Bessie Kétballábas Barátnője – a torkomon akadt a szó. Nem hiszem el, hogy ilyen ostoba becenevet adott nekem! Még akkor is, ha igaz.. Mi joga van hozzá?

- A nevem Chloe – szűrtem fogaim között. – És nem vagyok kétballábas! – szívdöglesztő mosolya kíséretében emelte rám tekintetét.

- Ha te mondod… Chloe – Határozottan mulatatta bosszankodásom.

- Az esés a figyelmetlenségem következménye volt – dünnyögtem orrom alatt. – Egyébként is, hogy kerültél megint ide? Itt laksz, vagy mi a fene? – figyelmét az útra szegezte, míg bevett egy bal kanyart. – Mármint, nem baj, ha igen. Nyilván van, aki ilyenre költi a pénzét… - felhúzott szemöldökkel fordult felém. Határozottan úgy gondolta, hogy elment az eszem, és még csak nem is hibáztathattam érte.

- Természetesen nem itt lakom – vigyorodott el. – Azonban remek a konyhájuk. Nem is beszélve arról, hogy elég jó fedezéket nyújt.

- Óh, igaz. El is felejtettem, hogy ki ül mellettem – csaptam homlokomra színpadiasan, mire megforgatta szemeimet. – De tényleg, honnan tudod, hogy én nem egy őrült rajongó vagyok, aki követett az étterembe és most az elrablásodra készülök? – harsányan nevetni kezdett.

- Nem mondták még, hogy túl nagy a képzelőerőd? – kacagott tovább. – Bár bevallom, szívesen megnézném azt a jelenetet, ahogy megpróbálsz betuszkolni egy furgonba.

- És neked nem mondták még, hogy bunkó vagy? – nevetése csillapodott, ám egoista vigyora továbbra is ott ült arcán.

- Nem éppen ezekkel a szavakkal szoktak illetni - a szám tátva maradt. Milyen egy pökhendi majom!

- Hát, akkor bocs, hogy kipukkasztottam a hollywoodi buborékot körülötted – pislogtam rá ártatlanul, majd pillantásomat a tájra szegeztem. Köszönhetően a forgalomnak, még legalább húsz percet el kell töltenem vele. Remek! Csak tudnám, mivel érdemeltem ki mindezt.

- Nagyon felvágták a nyelved – Újra az a szívdöglesztő mosoly! Komolyan, ha nem lenne ilyen nagyképű, még egész helyes is lenne. Bár azért egy hajvágás ráférne.

- Tekints rá úgy, mint a tehetségemre – ezúttal rajtam volt a sor, hogy megmutassam gúnyos mosolyomat.

- Nem gondolná az ember, ha a ruhádra néz – pillantott végig szerelésemen. – Tudod, az üzleti életben az emberek, valahogy visszafogottabbnak tűnnek.

- Hát, igen. Mérhetetlen erőfeszítést igényel, hogy visszafojtsam eme remek személyiségemet – ismét felnevetett. Úgy láttam mondani készül valamit, ám telefonom csörgése megakadályozta. Elővettem az apró készüléket, amin legjobb barátnőm képe jelent meg. – Szia – emeltem a fülemhez a készüléket.

- Szia. Nem fogod elhinni, mi történt! Itt volt Paul! – nem tagadhatom, mennyire megleptek szavai, ám tekintve, hogy a menedzser egyik ügyfele éppen mellettem foglal helyet, nem biztos, hogy ez a legjobb időzítés.

- Értem. Figyelj, ezt majd később megbeszéljük! – próbáltam rávenni barátnőmet, hogy ezt a csevejt halasszuk későbbre, ő azonban úgy tűnt képtelen gátat szabni szóáradatának.

- Azt akarják, hogy menjek a turnéra is! Érted? A TURNÉRA! Hogy játszhatnám el Liam barátnőjét addig? – Megrökönyödtem a hallottakra. Ezt a Modest se gondolhatja komolyan! Magukkal vinni Bessiet hónapokra egy ostoba színjáték miatt? Persze, legalább fizetnek érte és láthatja a világot, ám kétségeim vannak afelől, hogy azzal a bunkóval töltött idő megérné-e. – Ez nonszensz! – bosszankodott tovább.

- Drágám, próbálj megnyugodni! Később átmegyek és mindent megbeszélünk – mélyet sóhajtott.

- Rendben, várlak.

- Igyekszem. Szia, puszi! – búcsúzkodtam. Szemem sarkából jól láttam, Harry furcsán méreget.

- Puszi! – bontottam a vonalat, majd visszacsúsztattam mobilom korábbi helyére. Az énekes arcán ismét az a pimasz mosoly ült.

- Mi az?
- Úgy látom, a lányok közé még holmi titoktartási szerződés sem állhat – kuncogott. A fenébe!  

3. rész: Lassított felvétel

Sziasztok!

Szeretnémmegközönni a 11 feliratkozót, a 11 pipát és a kommenteket. Örülök, hogy a testvértörténet elnyerte a tetszéseteket!:) Remélem, ez a mai résszel se lesz másképp! Ám, mielőtt olvasni kezdenétek, szeretnék mondani nektek néhány dolgot. Szám szerint kettőt.
1. Oldalt, a chat alatt láthatjátok az elérhetőségeimet. Bármi kérdésetek van, ott megtaláltok. :)
2. Nagyon kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek! Én két napja sütök-főzök, remélem nálatok is sok finomság van! :))

.xx

C.

Ui.: Szeretném a részt az én drága Larissámnak ajánlani. Köszönöm ezt a 1,5 napot!!  ♥

Mobilom rezgése riasztott fel legmélyebb álmomból. Kézfejemmel megdörgöltem szemeimet, majd az apró készülékért nyúltam. A fülemhez emeltem, anélkül, hogy a kijelzőre pillantottam volna.

- Chloe Haggerty – mutatkoztam be, arra az esetre, ha üzleti ügyben keresnének. A vonal túloldaláról azonban nem várt válasz érkezett. Egy ismerős női hang szólalt meg, nekem pedig szükségem volt néhány percre, hogy rájöjjek, miről is van szó valójában.

- I think.. I think when it’s all over it’s just coming back in flashes, you know. It’s  like a kaleidoscop of memories, but it just all comes back. - mélyet sóhajtottam.

- Neked is jó reggelt, Alex! – dünnyögtem a készülékbe, mire ő felnevetett. Olyan hangos volt, hogy kezemet a hangszóróra kellett szorítanom. Oldalra pillantottam. Szerencsére Bessie nem ébredt fel rá.

- Reggelt, Drága! Mit szólnál az I knew you were trouble-höz reggelire a bájos Taylor Swift előadásában? – Ahhoz képest, hogy alig kelt fel a nap, egészen elemében volt. Ritka az ilyen a Carter testvérektől.  

- Menthetetlenül örülök. Hallod a hangomon? – erőltettem bele egy kis lágyságát, mielőtt azt hinné, leharapom a fejét. Nem veszíthetem a fogadást. Nem harc nélkül.

- Az egyetlen, amit hallok az a közelgő győzelmünk édes hangja – hallottam, ahogy a háttérben Josh is felkacag. Ezért tuti fenéken billentem mindkettőjüket! – Egyébként, képzeld… utána olvastam. Tudtad, hogy ezt a számot annak a One Direction-os gyereknek írta?

- Bocs, mit mondtál? Lemaradtam annál a kijelentésnél, hogy tudsz olvasni. – Bessie halk kuncogásba kezdett mellettem. Oldalra pillantottam, mire rám kacsintott.

- Kikérem magamnak! – horkant fel a beszédesebbik Carter.

- Kérni kérheted, de nem kapod – nevettem az apró készülékbe. A hangok alapján az ikrek is csak kacagtak.. – Most le kell tennem – pillantottam a fali órára. - Köszi, az ingyen ébresztést. Ne aggódj, még visszakapod!

- Alig várom! – Bontottam a vonalat, majd visszazuhantam a párnára. Egy pillanatra teljesen elcsendesedtem, mígnem kitört belőlem a nevetés. Bessie pedig örömmel csatlakozott hozzám.

A napok gyorsan peregtek el a fejünk fölött, miközben a megkeresések sorra érték cégünket. Bár őszintén örültem, hogy egyre keresettebbek vagyunk, a nyakamba szakadó munka kezdett kikészíteni. Sokszor napokig mást se láttam a laptopomon és a papírhalmokon kívül.

Talán ezért is könnyebbültem meg annyira, mikor végre letudtuk a Hiltont. Az utóbbi pár napban nem sok embert láttam magam körül, így feltett szándékomban állt felkeresni drága barátaimat. Mivel Bessie és Alex éppen bevásárló körúttal próbálták idejüket elütni, úgy döntöttem Josh-t szórakoztatom kicsit társaságommal.

Az ifjabbik Carter remek beszélőpartnernek bizonyult minden témában, ráadásul meglátásaink elég hasonlóak, ha az életről van szó. Leszámítva egyet.

Hónapokkal ezelőtt, mikor éppen a barátság extrákkal fázisunkat éltük, elkerülhetetlenül is felmerült közöttünk a párkapcsolat és szerelem, mint beszédtéma.  Ám legnagyobb meglepetésemre, nem értettünk benne egyet. Josh sosem zárta ki a komoly párkapcsolatok esélyét életéből, míg én, miután annyiszor kudarcot vallottam már bennük, képtelen lennék egy ilyen elköteleződésre adni a fejem. Valahogy sosem éreztem jól magam, ha rendes párkapcsolat fűzött egy sráchoz. Mintha a kapcsolat tényével feltámadna bennem egy démon, hogy kétségekkel tömje tele a fejemet. Márpedig kétségekkel telve lenni sosem jó, főképp egy párkapcsolatban nem.

- Szerinted, mikor jön rá ez a bolond, hogy itthon hagyta a bevásárló listát? -  Josh hangja szakított ki merengésemből.

- Hm? – pillantottam felé értetlenül. Felhúzott szemöldökkel válaszolt.

- A bátyám, Alex. Tudod, úgy néz ki, mint én, csak kevésbé sármos – felkacagtam egoista megállapításán. – Boltba ment bevásárló cetli nélkül – meglebegtette előttem az apró papírdarabot, melyen Alex kézírása díszelgett.

- Gondolod be fog férni a hűtőbe? – összenéztünk, majd mindkettőnk torkából öblös nevetés tört fel.  Mindketten jól ismertük már az idősebbik iker vásárlás iránti utálat, így most, hogy fogalma sincs, mit is kell venni, egészen biztosan felvásárolja a pultok nagy részét, nehogy vissza kelljen mennie.

- Nem vagyok benne biztos – elhúzta a száját, majd a pulthoz lépett, hogy készítsen magának egy kávét. – Kérsz te is? – helyeslően bólintottam, majd tekintetem a jegyzettömb mellett heverő telefonra tévedt. Egészen biztos voltam benne, hogy nem Joshé, ugyanakkor Alex kezéből sem tűnt ismerősnek.

- Az kinek a mobilja?- felém fordult, majd követte pillantásomat.

- Alex munkahelyi készüléke – arcomon széles mosoly terült el a szavak hallatán. Szóval a kis drága gyanútlanul itt felejtette a telefonját. Ejnye-bejnye. Ilyen felelőtlenséget háború idején!

Felálltam és a magányos készülékhez léptem. – Mire készülsz?

- Semmire – emeltem fel kezeimet ártatlanul. Huncut mosolyra húzta ajkait, majd megcsóválta fejét. Amint visszafordult a bögrék felé leemeltem helyéről a telefont. Bekapcsoltam a bluetooth-t és gyorsan átküldtem rá az egyik Justin Bieber számot. Josh ismét rám pillantott. Alsó ajkamba haraptam, majd a pultra csúsztattam a készüléket. Felnevetett gyermeteg viselkedésemen és elém tolta az elkészült kávét. Belekortyoltam, miközben megnyomtam még pár gombot a készüléken, így mikor legközelebb megszólal, az ifjú világsztár nagysikerű slágerét fogja játszani.

Elejtettem egy büszke mosolyt és reménykedtem, hogy a közelben leszek, mikor ez megtörténik.

- Nem láttál semmit – mutattam Josh-ra, majd hozzáhasonlóan a pultnak dőltem, hogy elfogyasszam kávémat.

- Ahogy kívánod - felnevetett, ám szigorú pillantásom láttán megadóan felemelte kezeit.

Elmosolyodtam és elképzeltem magam előtt a pillanatot, mikor hivatalosan is megnyerem a versenyt.

Másnap egy újabb szállodaigazgatóval volt találkozóm, melyre kollégám Dan is velem tartott. Az igazgató külön kérésére a hotel éttermében találkoztunk, mely nem csak a bejelentkezett vendégek, de bárki más számára is elérhető volt.

Örültem a dolognak, hiszen a mindennapokban nem igazán engedem meg magamnak az étterembe járás luxusát, ettől függetlenül azonban csak finoman étkeztem. Elvégre ez az üzleti etikettünk része is.

Az úr elárulta, a város külszegletében és Birminghamben is van egy-egy szállodája ezen kívül, és elérkezettnek látja az idejét némi átalakításnak. Ebben szeretné a mi segítségünket kérni. Egész ebédünk során a különböző ötleteket vitattuk meg, miközben kitértünk azon megkötésekre is, melyeket mindenképpen szeretne a szállodához társítani. Örültem, mert látszott, hajlamos a kompromisszumkötésre a tervek terén. Sokkal nehezebb a dolog, ha egy önfejű multimilliomosról van szó.

- Mikor is találkozunk akkor legközelebb? – pillantott felém, mikor a megbeszélést követően mindhárman felálltunk az asztaltól. Nem lehetett nem észrevenni, ahogy végigmért. Perverz!

- Jövő hét péntekre összeállítjuk a terveket – biztosítottam róla. Széles mosollyal az arcán bólintott, majd kezet fogott mindkettőnkkel.

- Már alig várom! – Ha tudná, én mennyire… Pff. Hihetetlen, hogy némelyik embernek semmi sem szent. Az egész megbeszélés során rajtam legeltette szemét, holott milliomos lévén jól tudhatná, az üzleti életben, egyenlő felek vagyunk, nemtől és kortól függetlenül. Ezek az alkalmak pedig kizárólag a munkáról szólnak. Nem másról!

- Sima ügy lesz – motyogta Dan, miközben belebújt kabátjába. – Csak az a lényeg, hogy te add elő! – Felnevetett, mire finoman a lábára léptem. – Áú, ez igazán nem volt szép. – oldalra dobtam hajamat, ahogy azt számos tévéreklámban láthatjuk napjainkban, majd a kijárat felé indultam. Kezeim közé vettem telefonom és megnéztem az utóbbi másfél órában érkezett értesítéseket.  Teljesen elmerültem az apró készülékben, mikor megpillantott Alex üzeneteit. Úgy látszik a csengőhangos terv bevált.

Jóízűen felkacagtam, miközben az asztalok között egyensúlyoztam.

- Valami izgis sztori? – kérdezte kollégám, ki mindvégig mögöttem lépkedett.

- Csak nyerni fogok egy foga… - nem volt lehetőségem befejezni a mondatot. Mivel szemeim a képernyő bűvöletében voltak, nem vettem észre, hogy rossz irányba tettem egy lépést. Megbotlottam az egyik vendég székének lábában és elhasaltam a padlón.

- Jól vagy? – meglepődtem a felém nyújtott kéz láttán. Danielre számítottam, ennek a karnak a gazdája azonban izmosabb volt és furcsa szenvedélyt mutat a tetoválások iránt. Tenyerem az övébe csúsztattam és engedtem, hogy felsegítsen.

-  Igen, minden rendben. Köszönöm – leporoltam nadrágomat, majd pillantásom a segítőre esett. Szemeim elkerekedtek az ismerős arc láttán. – Te vagy az a srác… - mutatóujjammal megböktem mellkasát. Elmosolyodott, miközben egy aprót biccentett. – A hülye haverod idegesítette fel Bessiet – Értetlenül ráncolta össze szemöldökét. Nyilván nem ilyen köszöntésre számított, ahogy senki más sem. Bevallom, magam se tudtam volna jó okot adni, miért ezek a szavak hagyták el elsőként a számat egy világsztár társaságában. De hát önmagamat adtam, mint mindig.
Miközben gondolatban hátba veregettem magam, vetettem egy gyors pillantást a körülöttem állókra. A göndörfürtjeiről ismert énekes még mindig meglepetten pislogott rám, míg asztaltársasága, a két korunkbeli srác – kik mellesleg arcra kimondottan hasonlítottak rá – nevetésüket próbálták visszafojtani.

- Öhm.. Bessie? Úgy érted Liam Bessieje? – Felhúztam szemöldököm, miközben tekintetem ismét végigfutattam arcán.

- Igen – bólintottam helyeslően. Dan vállamra helyezte karját, miközben meglepetten járatta pillantását köztem és az énekes között.

- Ne haragudj, de nem tudom, hogy mi történt közöttük – emelte fel megadóan kezeit. Szólásra nyitottam számat, ám kollégám megelőzött.

- Mennünk kellene – biccentett a kijárat felé. Bólintottam, ám tekintetem nem szakítottam el a zöld szempártól.

- Nézd, tényleg sajnálom, de tényleg nem tudom mi történt. Ha ez megnyugtat, mindenképpen beszélni fogok Liammel – felsóhajtottam. Bármennyire szerettem volna, hogy ledorgálja cimboráját – sőt, kit áltatok, én magam akartam szembesíteni őt a dolgokkal - azonban rá kellett jönnöm, hogy nincs jogom beleszólni. Hiszen én eredetileg nem is tudhatnék a szerződésről!
- Ne fáradj! – legyintettem a levegőben. – Elnézést, hogy félbeszakítottam az ebédeteket. Sziasztok – Még azelőtt továbbindultam, hogy lehetősége lett volna bármit mondani. Annyit azonban még így is hallottam, hogy asztaltársaságából kitört a nevetés.  

(Megpróbáltam ismét kreálni egy képet a srácok beszélgetéséről, de nem látszottak a képek, így hát úgy döntöttem, beteszem külön  a képeket és annak a  nevét, aki éppen írta. Tudjátok, ez az a beszélgetés, amit Chloe a telefonján folytat, mielőtt megbotlik. ;P )

Alex:  

Josh: 

Alex:

Josh:

Chloe:

2. rész: Pizsamaparti

Sziasztok!

Íme, megérkeztem a második résszel. Sajnos azt kell mondanom, Harry még ebben sincs benne - legalábbis közvetlenül - de hamarosan arra is sor kerül! :) 

Nagyon köszönöm az első részhez a kommenteket, és azokat is, melyeket Larissánál eljtettetek meg. Nagyon hálás vagyok/hálásak vagyunk érte és igyekszem mindegyikre válaszolni! :))

Emellett, mint azt láthatjátok, megint alakítgattam kicsit az oldal külsején. A Carry is real menüpontnál pedig feltöltöttem egy ismertetőt is. (Chloe  képére kattintva juttok a sztori menüjébe.) Így valamivel jobban tetszik nekem, de kíváncsi vagyok, ti mit szóltok hozzá!

Várom a visszajelzéseiteket, a részhez pedig jó olvasást kívánok! 

.xx

C.

Elterültem az ágyon, miközben oldalra toltam laptopomat. Hivatalosan is kikészültem. Szemeim majd kifolynak a helyükről, agyam pedig képtelen több információ feldolgozására a marketinget illetően. Nem is beszélve a menthetetlen éhségről, mely már órák óta kínoz.

Mutatóujjammal megmasszíroztam halántékomat és mélyet sóhajtottam. Mindig tudtam, hogy a marketing nem éppen könnyű munka, különösen akkor, ha szállodákról van szó. Amellett, hogy mi felelünk az arculat megtervezéséért és a megfelelő turistakör eléréséért, a cég, melyet munkaadómnak nevezhetek, kapcsolatot tart minden valaha volt ügyfelükkel, hogy a későbbiekben is segítsünk, ha esetleg a vendégéjszakák száma feltűnően megcsappanna. Ilyenkor meg kell találnunk a probléma gyökerét, és megoldást találni, hogy ismét fellendüljön a szálloda. Ez pedig közel sem gyerekjáték.

Lehunytam szemeimet egy pillanatra, mire apró kopogást hallottam szobám ajtaja felől.

Drew, a bátyám tálcával a kezén egyensúlyozott el ágyamig.

-                     Hoztam egy kis erősítőt – mosolygott rám, majd ölembe csúsztatta a tálcát. Laptopomat lehajtotta, közé csúsztatva mappámat, és elfoglalta a helyet mellettem. Pumaként vetettem magam a Ceasar salátára, melyet testvérem maga készített.

-                     Ezzel most az életemet mentetted meg - motyogtam két falat között. Mohón fogyasztottam el és a legkevésbé nőiesen, ám ha valaki előtt nem zavartattam magam ezzel kapcsolatban, az Drew. A bátyám és én már gyermekekként is jobban összetartottunk, mint nővérünkkel. Talán mert ő azon volt, hogy megkeserítse mindkettőnk életét…

Végül aztán, mire betöltöttem a tizennyolcat, szeretett bátyám úgy döntött, kirepül a családi fészekből, én pedig kapva kaptam az alkalmon és vele tartottam. Azóta is közösen bérlünk lakást, csak úgy, mint egyetemi éveim alatt is tettük.

-  Sejtettem – mosolygott rám. – Órák óta ki se mozdultál a szobádból.

-                     A Hilton épületeinek kimutatását kellett átnéznem az elmúlt öt évből. – Felszisszent szavaim hallatán. – Számokkal fogok álmodni - Keserűen felnevettem, majd villámra szúrtam az utolsó falatot is.

-                     Értem – sóhajtott fel. Bár elég jól fizettek a munkámért, testvérem nem szívesen nézte, ahogy naponta halálra fárasztom agyamat. Anyához hasonlóan attól fél, egy nap majd agyvérzéssel végzem. – Na, és mi volt tegnap? Nem meséltél túl sokat..

-                     Nem nagyon volt mit – megrántottam vállam egy nevetés kíséretében. – Önmagunk voltunk.

Szólásra nyitotta száját, telefonom rezgése azonban belé fojtotta a szót.  – Bessie az – pillantottam rá bocsánatkérően. Megértően bólintott, majd összeszedte a tányérokat és magamra hagyott.

-                     Szia, B! – emeltem fülemhez az apró készüléket. Valójában meglepett hívása, hiszen a tegnap este részleteiről már kifaggattuk a srácokkal.

-                     Szia – dünnyögte. – Nem fogod elhinni, mi történt! - Hanglejtése megrémített. Úgy tűnt, valami nagyon kiborította.

-                     Mesélj! – ismét lehunytam szemeimet, miközben visszacsúsztam fekvőhelyzetbe. Amint legjobb barátnőm kibökte, hogy a megbeszélt összeg dupláját utalták át számlájára, majdnem lefordultam az ágyamról. Persze, örültem, hogy egy időre megoldódnak anyagi problémái, ugyanakkor valami nagyon nem stimmelt az ügyben. Ha véletlen duplázták meg, arról már értesítették volna.

-                     Nem szorulok a könyöradományukra - morgott tovább a vonal túl oldalán Bessie. Felsóhajtottam, miközben fejben végiggondoltam az egész szituációt, melybe legjobb barátnőm keveredett. Nehéz ilyen helyzetben igazán jó tanácsot adni, főleg, hogy nem ismerem az illetékesek egy részét.

-                     Nem tudod esetleg valamilyen elérhetőségüket? Meg kellene próbálnod beszélni velük – tanácsoltam.

Úgy tűnt Bessienek se jutott eszébe jobb ötlet, így végül abban maradtunk, hogy felkeresi Pault és utánakérdez a dolgoknak. Bár nem voltam igazán jártas ebben a hostess témában, mióta B. ezzel próbál egy kis pénzt keresni, jobban beleláttam a munka lényegébe. Ehhez hasonló esettel azonban még én sem találkoztam. Bármennyire is megkedvelte a fizető partner a hostess lányt.. Ki tudja, talán ez a Payne gyerek azt gondolja, így nyerheti el Bessie figyelmét.

Miután bontottuk a telefonvonalat, kikecmeregtem puha ágyikómból és testvérem után indultam. Kíváncsi voltam, mit készült mondani, mielőtt telefonom rezgése beléfojtotta a szót.

-  Végeztél is? Máskor órákig tart – pillantott felém, amint beléptem a konyhába.

-                     Csak bosszankodott egy kicsit és ki akarta önteni a lelkét – rántottam meg vállamat. - Nem olyasmi, amiről szívesen beszélgetne órákig az ember. – megértően bólintott, miközben újabb tányért igyekezett elmosni.

-                     Átveszem – léptem mellé.

Intett, hogy hagyjam csak, ám végül mégis ellépett a mosogatótól. Ez volt az a házimunka, melyet mindketten gyűlöltünk, ám nem rendelkeztünk annyi mosatlannal, mely igényelné a mosogatógép használatát.

Kezembe vettem a szivacsot és hozzáláttam, hogy megtisztítsam a tányérokat. Drew megtörölte kezeit, majd karba fonta őket és lazán a pultnak támaszkodott.

-  Köszönöm a kései ebédet – pillantottam felé hálásan. Félszeg mosoly terült el arcán.

-                     Van egy ötletem, hogy tudnád meghálálni – meglepetten pillantottam rá. Elöntött a kíváncsiság, mit találhatott ki. – Hayleyvel évfordulónk van – Elmostam az utolsó evőeszközt is, majd boldogan felé pillantottam. Drew nyelviskolai tanár, Hays pedig az egyik diákja volt, és bár az első pillanattól kedvelték egymást, bátyám tisztességesen akart játszani és csak a kurzus elvégzése után kezdett el udvarolni a lánynak, aki örömmel fogadta mindezt. Ma pedig már a második évfordulójukat ünneplik.

-                     Szívódjak fel? – emeltem tekintetem ismét testvérem arcára. Elhúzta ajkait, majd egy aprót bólintott.

-                     Tudom, hogy szemétség ilyet kérni, főleg így az utolsó pillanatban… - leintettem magyarázkodását. Jó testvérek voltunk és tökéletesen megértettem kérését. Szeretnék az estét kettesben eltölteni, ez azonban Hayleynél még kevésbé megoldható, ezért fordult hozzám ezzel a kéréssel.

-                     Semmi gond, ne aggódj! – közelebb lépett és boldogan megölelt.

-                     Köszönöm! – apró puszit leheltem arcára, ő pedig el is indult szobája felé. Gyanítom első dolga értesíteni kedvesét a fejleményekről.

Követtem példáját és visszabattyogtam szobámba. Lehuppantam az ágy szélére, miközben átértékeltem a lehetőségeket az estét illetően, és bár tudom, hogy barátaim többsége gondolkodás nélkül velem tartana bármilyen buliba, nem volt különösebben kedvem kimozdulni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem örülnék egy gyermekkorunkra emlékeztető pizsamapartinak a legjobb barátnőmmel…

Kora este parkoltam le a családi ház előtt. Miután otthon a fiókba száműztem az összes munkámat illető papír fecnit és bátyámat is kisegítettem a készülődésben, felkaptam néhány fontosnak vélt holmit és útnak indultam. Bár Bessiet nem értesítettem előre érkezésemről, reméltem, nem zavarom meg a ház nyugalmát.

Az ajtóhoz léptem és megnyomtam a csengőt. Alig pár pillanat múlva nyílt az ajtó és Mr. Clinston állt előttem.

-  Helló, Chloe – mosolygott rám kedvesen.

-                     Jó estét, Mr. Clinston! Bessie itthon van? – határozottan bólintott. – Zavarhatnám őt? – Széles mosolyra húzta ajkait, majd betessékelt a lakásba. Imádtam, hogy ennyire közvetlenek. Talán ezért is szerettem több időt eltölteni itt, mintsem Birminghamben, a saját családommal.

Mire levettem cipőmet, barátnőmet már informálta is kotnyeles húgocskája. A lépcső alján futottunk egymásba.

-                     Szia – köszöntött egy apró öleléssel. Egy karral viszonoztam tettét, majd hátráltam egy lépést. – Hát te? – alsó ajkamba haraptam és beszélni kezdtem.

-                     Drew-nak kell a lakás… Gondoltam lehetne egy csajos esténk – lesütöttem pillantásomat. Bár nem gyakran jöttem zavarba barátaim körében, tudtam, hogy szülei is hallják szavaimat, már pedig nem akartam, hogy azt higgyék, rájuk akaszkodom. – Persze csak, ha nem zavarok…

-                     Te sose! – mosolygott rám. Hálásan pillantottam rá, majd felemeltem eddig lábam mellett heverő táskámat.

-                     Hoztam nasit! – jelentettem ki büszkén, mire mindkettőnkből kitört a nevetés.

Egy doboz After Eight-el és néhány pohár tequilával később megkíséreltem belefulladni határtalan nevetésem okozta könnyeimbe.

-                     Lehet nem most kellett volna kinyitnunk – pillantott a mellettünk álló üvegre. Még tavaly kapta a születésnapjára Alextől.

-                     Viccelsz? Nem is tudom, minek vártunk vele eddig! – kezdtem bepörögni. Ereimben szánkázott a vér, testemet átjárta az adrenalin. Felpattantam és a laptopjáért nyúltam, miközben összeszedte az üres csokis papírokat.

-                     Mire készülsz? – mosolygott rám. Visszahuppantam az ágyra és a Youtube keresőjébe pötyögtem néhány szót. Bessie kérdően felhúzta szemöldökét.

-                     Azt mondtad jó arcok… - rántottam meg vállam, miközben rákattintottam az első videóra, mely címe szerint egy igen vicces interjút tartalmazott.

Ali pár perc múlva megpillanthattuk Alan Carr-t, amint a Chatty Man egy 2011-es kiadásában vendégül látta a srácokat. Bár Alan, humorista énjének köszönhetően igen remek személyiség, a fiúkra se panaszkodhattunk. Egy-egy grimaszon, vagy épp beszóláson percekig képesek voltunk nevetni. Nem is beszélve a szöszke ír hahotázásáról.

Amint az interjú végére értünk, újabb és újabb videókat néztünk meg, míg végül hasamban éreztem az izomláz jeleit.

-                     Mikor cserélték ki a lassított felvételt egy lányra? – értetlenkedtem egy tavalyi videó láttán. Bessieből kitört a nevetés.

-                     Az még mindig Harry – Nem hittem szavainak. Összeszűkült szemekkel hajoltam közelebb, hogy szemrevételezzem a felkötött hajú srácot, ki gyakorta úgy beszél, mintha benyomta volna a lassítás gombot. Bár, így legalább több lehetőséget ad rajongóinak, hogy hallják rekedtes hangját.

-                     Hát jó… - ujjamat a touch padra simítottam, miközben a videósávot fürkésztem. – Van filmjük is – kacagtam fel. Barátnőm nevetve megcsóválta fejét, miközben rákerestem a This is us-ra. Egyikünk számára se volt kérdés, mivel töltjük az este további részét. Elindítottuk a filmet, miközben kényelembe helyeztük magunkat. Bessie elnyúlt az ágyon, én pedig még mindig törökülésben méregettem a képernyőt.

Bevallom nem számítottam túl sokra a filmtől, végtére is ez csak egy bemutató a világ jelenleg legsikeresebb fiúbandájának életéről… Csakhogy azon srácok élete nem olyan sablonos, ahogy azt bárki várná holmi szupersztároktól. Az utóbbi 107 perc nem csakhogy alátámasztotta mindazt, amit Bessie a srácokról mesélt, de az én szimpátiámat is egészen sikerült elnyerniük. Bár nem zárhattam ki annak a lehetőségét, hogy mindez csak marketingfogás, jól esett ebben hinni. Végtére is a legjobb barátnőm randizott egyikükkel. Még, ha nem is egészen úgy történt, ahogy azt a média hiszi.

1. rész: BRITs a Carter ikrekkel

Sziasztok!

Mint láthatjátok az új történethez illően öltöztettem fel a blogot, ez azonban nem jelentiazt, hogy hanyagolni fogom a novellákat a továbbiakban. Ami azt illeti, már el is kezdtem dolgozni a The originals novella második részén! :)
Addig is, íme a Carry is real első része. Fogadjátok sok szeretettel! Remélem, nem okozok vele csalódást. :)

.xx

C.

3… 2…1… A kép elsötétült, majd a reflektorok a színpad közepére összpontosítottak. Alig pár másodpercbe telt, mire a szőke tincsek és a fekete ruha láttatni engedte az oly’ méltán népszerű popénekesnőt. Vagy éppen mégsem.

Nagyot markoltam a popcornnal teli tálból, majd az ujjaim között szorongatott szemek mindegyikét a laptop felé hajítottam.

- Mit csinálsz? – Alex szemei elkerekedtek, amint a vajas pattogatott kukorica darabok landoltak egyet szeretett gépének billentyűzetén.

- Sztrájkolok! – összeszorított fogaim között szűrtem a szavakat. Szinte felháborított a tudat, hogy hazám legnépszerűbb díjátadó gáláját egy olyan nőszemély nyitja, ki dalában is nyíltan vállalja, hogy egy rémálom.

- A gépem ellen? – Ráemeltem szúrós pillantásom, miközben kinyújtóztattam lábaimat. Hosszú percek óta az ikrek szolgáltatták kényelmemet. Míg Josh ölében fejem, addig Alex combján, lábaim pihentek. Gyakorta fordultunk hasonló megoldásokhoz, mikor túl lustának éreztük magunkat, hogy kihúzzuk a kanapét. Az pedig, hogy valamelyikük hálószobájában nézzük az idei díjátadót, valahogy sosem tűnt mindhármunk részéről megfelelő opciónak.

- Nem bírom ezt a libát…- tovább mormogtam a szavakat, miközben néhány szem pattogatott kukoricát a számba tömtem.

- Nem is ismered – mogorva pillantással válaszoltam Alex értetlenségére. Mit számít, hogy találkoztam-e már vele személyesen, vagy sem? Pusztán a médiában nyújtott viselkedésével elvette a kedvet attól, hogy akár egy szót is rápazaroljak, ha Isten akaratából összefutnánk az utcán.

- Kifigurázta a brit akcentust egy díjátadón, csak mert dobta az ezredik pasija is… - megrántottam a vállam, majd pillantásom ismét a képernyőre szegeztem.

- Aki történetesen Harry Styles volt – vigyorodott el Josh. A napokban bőséges információkat gyűjtöttünk be az öt szépfiúról, kikkel Bessie a munkaidejét tölti. Bár kezdetben nem voltam túlságosan elragadtatva a dologtól, a hallottak alapján egészen normálisnak tűnnek. Ha pedig erre rácáfolnak, magam kezeskedek, hogy megbánják.

- Értem – a szó eleji hangsúlyból érezhető volt, hogy az alig négy perccel idősebb Carternek valójában fogalma sincs, miről is van szó. Számára a sztárokat érintő hírek 99%-a olyan volt, mintha valaki kínaiul beszélne hozzá és azt várná, hogy anyanyelvi szinten meg is értse.

Elmosolyodtam, ám pillantásom nem szakítottam el a képernyőtől. Most, hogy a szöszi végre eltűnt a színpadról, pattogatott kukorica és laptop kímélő módon követhettük nyomon a díjátadót.

A percek múltak, a srácok pedig egyre jobban unták a dolgot. Alex talán még el is pilledt pár pillanatra, melyből sikongatásom rántotta ki.

- Ott van, Bessie! – elégedetten csaptam össze tenyereimet legjobb barátnőm láttán. Ugyan a kamera csak néhány percre engedte láttatni őt, én mégis mérhetetlenül büszke voltam rá. Habár nem dolgozhatott eredeti szakmájában, el kell ismerni, néha tényleg élvezte a hostess munkát. Ezekkel a fiúkkal pedig még annál is jobban.

A One Direction tagjai a színpadra sétáltak, bár a botladoztak talán némelyikük esetében helytállóbb lenne.

- Melyikük Liam? – megforgattam szemeimet Alex kérdésére. Ő a legrosszabb díjátadó-nézős pajti az egész világon!

- Balról a harmadik.

- Nem tűnik bunkónak – szólalt meg Josh is. – Bár azt nem tudom, hogyan nyerhették meg a legjobb klipnek járó díjat. Az a videó valami borzalmas. – Elkomorult arccal pillantottam rá.

- A franc. Ben Winston még a végén elbízza magát… - Szarkazmusom hallatán mindketten felnevettek, én pedig jóízűen csatlakoztam hozzájuk.

- Bolond vagy!

- Ezt bóknak veszem – mosolyogtam Josh-ra, majd felültem és fejem vállára hajtottam. Már egészen hozzászokott, így most is csak átkarolta vállam és pillantásunkat ismét a BRITs-re szegeztük.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de határozottan kiesett emlékezetemből a díjátadó utolsó eseményeinek egy része. Kinyitottam szemeimet és körbepillantottam magam körül.

Josh szobájába kerültem. Ismét.  Ezúttal azonban legalább rajtunk maradt a ruha.

Mélyet sóhajtottam, majd a lassan szürkébe torkolló színeket szemléltem a bútorokon. Már határozottan későre jár ahhoz, hogy felálljak és hazamenjek. Nem is beszélve arról, hogy magamat ismerve, minden bizonnyal elhasalnék valamelyik lépcsőfokon, miközben megpróbálok kiosonni anélkül, hogy barátaim felébrednének. Forgolódtam kicsit cimborám mellett, majd lehunytam szemeimet és engedtem testemnek, hogy lassan újra álomba merüljek.

Mire ismét felébredtem a nap már hétágra sütött odakint, Josh egyenletes szuszogása azonban még mindig nem változott. Halkan felkeltem az ágyból és a földszintre indultam.

- Csak nem ki akarsz osonni? – Összerezzentem Alex rekedtes hangja hallatán. Felsóhajtottam, majd beléptem hozzá a konyhába. – Kávét? – Apró bólintással válaszoltam meg kérdését.

- Josh még alszik, nem akartam fölöslegesen felébreszteni – Arcára széles mosoly terült. – Semmi olyan nem történt.

- Nem hibáztathatsz a gondolatért – elém csúsztatott egy bögre kávét, majd hátát a pultnak támasztva, pimasz vigyorral kortyolt saját koffein adagjába. Szúrós tekintetemmel szinte nyilat repítettem vállába, amiért felidézte az emlékeket. Persze, szívesen emlékszem minden pillanatára azoknak a hónapoknak, mikor Josh és köztem egyfajta barátság extrákkal kapcsolat alakult ki, ám mióta megismerte Rose-t mindketten azon vagyunk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, miközben megőrizzük barátságunkat.

- Ezen már túl vagyunk – korholtam le. Nem feszegette tovább a témát, ám mosolya továbbra se tűnt el arcáról.  – Bessie írt már? – Ujjával sebesen pötyögött okos telefonja képernyőjén, míg én az üres csuprot a mosogatóba tettem. Csípőmmel finoman arrébb löktem Alexet, hogy hozzáférjek a konyhaszekrényhez és kiszabadítsam a müzlit.

- Néha ehetnél normális kaját is. Na, persze nem mintha problémám lenne a költségkímélő életmódoddal… - Finoman bokán rúgtam, miközben elléptem mellette. Felszisszent, majd nyelvet öltött rám, akárcsak öt éves unokatestvérem szokta. – Most be fog lilulni – húzta el száját. A nyávogás is unokaöcsém szokásainak egyike. – Megmondalak Bessienek! Ő mindig megvéd. – Megforgattam szemeimet, majd egy nagy adag csokoládés müzlit kanalaztam számba.

- Csak nyugodtan.

- Egyébként, hogy előző kérdésedre válaszoljak… Nem, még nem jelentkezett – Aprót biccentettem. Bár kíváncsi voltam legjobb barátnőm éjszakájának minden apró részletére, be kellett ismernem, hogy valószínűleg éppen fáradalmait próbálja kipihenni egy szépítő alvással.

- Szerintem még egymás ölelésében szunyókálnak – hátra fordultam Josh hangjára. – Végtére is meg kell ünnepelni valahogy azt a díjat. – Lepacsizott testvérével, majd lehuppant mellém és egy másik kanállal ételembe nyúlt. Morcosan csaptam kézfejére. Hihetetlen ez a két lüke! Nem számít, mennyire imádom őket, nem nézem jó szemmel, ha az ételemben turkálnak. Főleg, ha éppen próbálom elfogyasztani.

- Ma nagyon erőszakos kedvedben vagy – Rápillantottam ám nem méltattam szavaimra. Ehelyett inkább megettem az utolsó falatokat is, majd a tállal a kezemben a mosogatóhoz léptem. – I am a nightmare, dressed like a daydream… - Kezemből kicsúszott a bögre, majd hangos csattanással érkezett a mosogató aljára. Sokkal inkább az ismerős dal és énekesnője okozta hirtelen reakciómat, mintsem a borzalmas, eltorzított hang, melyen Alex énekelte.

- Ne! – fenyegettem meg felemelt mutatóujjal.

- So it’s gonna be forever – dudorászott tovább. Bár elismertem, hogy Swiftnek jó hangja van és még a dalai is egészen tűrhetőek, képtelen voltam megbékélni személyével.

Mintha egyfajta allergiám lenne őt illetően. Alex pedig kivívta maga ellen a sorsot, mikor széles vigyorral az arcán, dalolászásba kezdett. – Addig éneklem, míg meg nem szereted. Vagy ki nem készülsz. Meglátjuk, melyik történt meg előbb. – Szívesen nekiugrottam volna, hogy birkózzunk egy kicsit, ám inkább eszemre, mintsem erőmre bíztam a dolgot.

- Valahányszor felidézel egy dalt tőle, lejátszok neked egy Justin Bieber számot – vigyorogtam rá. – Aztán majd meglátjuk, ki un rá előbb.

- Ez nagyon úgy hangzik, mintha fogadni akarnál – csatlakozott Josh is a beszélgetéshez.

- Hisz ismersz – büszke mosoly terült el arcomon. A Carter ikrekkel szinte már hagyományt alkottunk fogadásainkkal.

Arról nem is beszélve, hogy az esetek 80%-ban én győzedelmeskedtem.

- Mi a tét? – Alex az asztalra könyökölt, farkasszemet nézve velem.

- A vesztes elénekli az általa ellenszenvesnek tartott előadó egyik dalát – vigyorogtam el. Már alig várom, hogy újabb videókat posztolhassak vine-on barátaimról.

- Rendben – biccentett. Joshra pillantottam, ki testvéréhez hasonlóan rábólintott a fogadásra. Kinyújtottam karomat és mindkettejükkel kezet ráztam fogadásunk megpecsételéseként.

- Hát akkor, én megyek is – álltam fel az asztaltól. – Le kell töltenem több tucatnyi Justin Bieber számot a telefonomra. A helyetekben elkezdenék szöveget tanulni – nevettem fel.

- Csak nehogy elbízd magad! – intett óva Alex. Megöleltem mindkettőjüket, majd egy-egy apró puszit leheltem arcukra.

- Nem bűn megérezni a győzelmet – Alex megforgatta szemeit és küldött felém ez félreérthetetlen grimaszt. Belebújtam cipőmbe, majd újra elbúcsúztam a srácoktól, mielőtt magukra hagytam őket terebélyes házukban. Már csak azt kell kitalálnom, milyen módszerrel törjem meg őket.

Egész úton a különböző módokon gondolkodtam, melyek hozzásegítenek majd legújabb győzelmemhez. Már a múltkor is nagy sikert arattak a táncos videóval, ez az előadás azonban még nagyobbat szól majd.

Elégedett mosollyal az arcomon szálltam ki autómból, és sétáltam be a lakásba bátyámhoz. 

- Megjöttem! – szólaltam fel hangosan, majd lerúgtam cipőimet és a nappaliba sétáltam. Telefonom szorgos rezgésbe kezdett az újabb és újabb értesítések hatására, miután csatlakozott a WIFI hálózathoz.

- Úgy hallom, máris hiányolnak – testvérem a kanapén feküdt, lábait hanyagul felvetve a karfára. Lehuppantam mellé a fotelbe és előhalásztam zsebemből a mobilomat. A srácok nem vesztegették idejüket, Alex csoportos beszélgetésünkben osztotta meg velünk hülyeségeit, beleértve a számos megmosolyogtató képet, melyeket az internet különböző pontjairól szokott előhalászni.

Végigpörgettem rajtuk, míg ujjam meg nem állapodott Bessie szavain. Rövid volt és tömör, mégis lényegre törő.

Hírek

Sziasztok!

Mára ígértem a Harry-s történetet illetően a híreket, így hát itt is vagyok! :) Ahelyett azonban, hogy fölöslegesen szaporítanám a szót, vágjunk bele a lecsóba!
Mint azt tudhatjátok, - de, ha nem, ideje megtudnotok - hogy az egyik legjobb barátnőm vezeti a Bessiam is fake című blogot (korábban  Diary of  Larissa and Liam és Baby Project), kivel úgy döntöttünk, izgalmas lenne, ha a történet kapna egy testvérsztorit, így a blog Chloe, Bessie legjobb barátnőjének történetét dolgozná fel az eredeti sztori eseményeivel párhuzamosan. Az ötlet lényege nem csak a lányok barátságának mélyebb bemutatása, de több szerepet kapnának olyan szereplők is, kik esetleg a Bessiamben  nem kerültek reflektorfénybe.
Tudjuk, hogy az ötlet nem teljesen hétköznapi, de remélem, hogy mind a két különálló, mégis kapcsolódó történet elnyeri majd a tetszéseteket! :)
A  sztorit  illetően még szeretném elmondani, hogy a címe Carry is real, az első résszel pedig a hétvégén, nagyjából a Bessiammel egy időben  fogok érkezni. Drukkoljatok, hogy addigra befejezzem!
Ezzel a hírrel kívánok nektek jó éjszakát!

.xx

C.